Esernyőmmel a viharban – Vad Emese verse

Esernyőmmel a viharban

Egyszer a fény röpül át vigyorgó arcán,
Majd esőcsepp gördül elázott haján.
Reggelről estére öt vihar vége,
Az égre felnézve, mintha nem is élne.

Csak zúdul a zápor – és esik, esik, esik,
Tutaj kell, a víz alatt semmi sem rejlik!
Hajókázni lehetne, annyira mély,
Vitorlákba belekapva, elviszi a szél.

És az ég csak dübörögve bömböl, ordít,
Mint egy csapdába esett magányos lélek.
A Nap neki egyszer-egyszer hátat fordít,
Gondolkodva, kezem az esernyőbe szorít.

Az oldalán csurran, cseppen a víz és hideg,
Ha nem rázom le, elér minden egyes rideg.
De neked nincsen ernyőd, dideregve állsz,
Szívesen adom oda, jobban meg ne ázz.

Lehet, hogy eldobod, lehet, hasznos lesz,
Vagy megtartod, mert a lelkiismeret esz?
Talán csak élvezed, hogy ruháid szárazak,
És a felhők könnyei többet nem bántanak?

Vad Emese,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. I osztály