Hol van a te padod?
Vannak helyek, ahová az ember megérkezik. Nem csak fizikailag, hanem valami mélyebb, megfoghatatlanabb módon is. Egy kávézó egy eldugott utcában, egy régi könyvesbolt a modern lakások közé beszorítva, a nagyszülői ház konyhája – mind lehetnek ilyen helyek. Nem kell különlegesnek lenniük, csak ismerősnek. Csak olyannak, ahol az idő lelassul, ahol a világ egy pillanatra elcsendesedik.
Számomra ilyen hely az a bizonyos pad. Egy egyszerű, fadarabokból összetákolt ülőke a nagyszüleim kertjének végében, a barackfa mellett. Nem mindig volt ott – egy mondat hozta létre, egy pillanatban kimondott, hétköznapi kívánság: Kellene ide egy pad! Egy héttel később édesapám kreativitását előhalászva megépítette az ülőkét. Akkor még nem sejtettem, hogy évek múlva ez a pad lesz az a hely, ahová mindig vissza akarok majd térni…
Gyerekként a nagyszüleim háza messzinek tűnt. A hosszú buszút, a lassan suhanó táj, a megkopott plakátok a kanyarban mind azt jelezték, hogy még várni kell. De amikor végre megérkeztünk, minden a helyére került. A macskák lusta nyújtózkodása a tornác hűvösén, a hang, ahogyan nagypapám a kukoricát morzsolja, a fűzfa árnyéka a tó fölött, a fiatal, még erejüket kereső gyümölcsfák – mind ismerősek voltak, mintha sosem lettem volna máshol.
És ott volt a kert, a fák és virágok zöld rengetege. A barackfa, amely az utóbbi években bőséges termést hozott, lédús, tökéletlen gyümölcsöket, amelyeket nem lehetett kapni a boltokban. Az első falat mindig meglepett: nem túl édes, nem túl savanyú, pont olyan, amilyenre emlékeztem. Egy nyáron észrevettem, hogy anyukám folyton ott áll a fa mellett, kezében egy marék barackkal, mintha nem tudna betelni vele. Aztán, amikor híre ment, hogy a kert sarkában lévő fán arany nő, másnap már az egész család körülötte állt. Valaki a legérettebb gyümölcsöket kereste, valaki megmosta őket a pad mellett álló lócsolóval, a nagymamám pedig egy régi történetet mesélt a padon ülve. Olyan volt, mint egy csendes ünnep, egy apró, visszatérő rituálé, ami csak a miénk.
Azt hiszem, akkor, ott, a barackfánál, megszületett a pad helye is. Egy kis sarok, ahová le lehet ülni, ahol meg lehet állni. Ahol elférnek a gondolatok, ahol az idő egy pillanatra elnyúlik. Ahol mindig van valaki, aki elmesél egy régi történetet, vagy előáll egy ötlettel, hogy milyen gyümölcsfát vagy virágot kellene még ültetni, aki megosztja a barackot, aki azt mondja: Kérjük meg mamát, hogy tegyen el belőle télire!
Ma már tudom, hogy az ilyen helyeket nem lehet keresni. Nem tudatos döntés hozza létre őket, hanem egy pillanat, amikor minden összeáll. Amikor az ember leül egy padra, kezében egy gyümölccsel, és hirtelen rájön: Hazaértem.
Mindenkinek kívánom, hogy találja meg azt a bizonyos, szép emlékeket ígérő padot!
Kiemelt fotó: saját (kilátás a padról nézve)
Lipták Vivien,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar nyelv és irodalom szak,
III. év