Pap Nikoleta: Verseim

Törés

Törésnek hívják, bár szerintem csak fájdalom,
Úgysem ismer senki, nem is tud, hisz nem hagyom.
Eltörnek a csontjaim, érzem, repedek,
Tudom, hogy innentől az utam minden nap meredek.

Érzem, ahogy a szilánkok szúrnak,
Belém szúrják éles karmaik,
Az emlékek maradványai fúrnak,
S felidézik a múltam hamvait.

Törésnek hívják, s így nevezem én is,
Különös, hisz nem ennek érzem mégis…
Leginkább zúzódás, vagy enyhe csípés,
Semmiképpen nem töréshez közelítés.

A habok

Színes, kék, illatos habok, amelyek befedik testemet,
S el is vesznék bennünk, el én, de nem lehet.
Hisz a hab eltűnik, minden nap egy másik vár,
Nem ismered fel újra őket a közellévő vízpartnál.

Nincsen nevük, s nem ismerik hangjukat,
Csobbanunk bennünk, de nem érezzük gondjaik,
Elvesznék a hullámok néma dallamában,
S megjelennék a vízpartok legnagyobb szólamában.

Én

Ki vagyok én? Nem tudom…
S azt sem, merre sodor az élet,
Nem ismerem sem húgom,
Sem azt, hogy mit jelent a két véglet,

Nem ismerem a jövőm,
A múltam is csak foszlány,
Épp ezért ragaszkodok mindenkihez,
Aki elmémben motoszkál,

Gyenge vagyok és kicsi is,
De közel van a vég,
S még ha sokszor nehéznek tűnik,
Én nem adhatom fel még.

Saláta

Saláta, ami bár egészséges,
Én biztos nem leszek az, aki megcsinálja.
A mai világ ezt mutatja mindenképp,
Hogy ami nem zöld, az nem is egészség.

Saláták és növények, csak ezeket lehet enni,
Így lehet minden fiatal bombázó, és más semmi,
Az igazi érték nem kalóriák mértéke,
Hisz a legfontosabb úgyis az, hogy mi van az elmédben.

Feledés

Feledlek, már nem emlékszem nevedre,
Sem illatodra, vagy épp a puha kezedre,
A dohányillat, amit árasztottak ruháid,
Belepte az egész szobám, plafontól padlóig.

A képed maradt csak meg, melyen mosolyognak szemeid,
Biztosan érezték, hogy én mozgatom ereid,
A fiókom aljában őrzöm két szép szemedet,
De napról napra egyre inkább feledem a nevedet.

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály