Ismerősök, akiket már nem ismerünk…

Nagyon szeretek ebbe az újságba írni. S bár sokan hálásak nekem azokért a gondolatokért, amelyeket a cikkeimen keresztül megosztok, én mégis sokkal hálásabb szívvel jegyzem le ezeket, és osztom meg a világgal. A legfontosabb ok, amiért ezt teszem, az az, hogy ne fulladjak bele az érzéseim tengerébe, és ne kelljen elnyomnom magamban bizonyos fájdalmakat. Természetesen nem akarom sajnáltatni magam, és azt sem szeretném, ha bárki azt gondolná rólam, hogy szörnyen rossz gyerekkorom volt, amelynek következtében bizonyos dolgokat nem tudok feldolgozni. Hála az égnek, nem így történt. Mégis, az elmúlt években sok olyan esemény és ember volt jelen az életemben, akiknek az elvesztése vagy eltűnése még ma is gyakran elgondolkodtat. Talán azért, mert rettenetesen ragaszkodó ember vagyok. Képes vagyok az éjszaka közepén felkelni, és megkeresni azt a felsőt, amelyről elalvás előtt eszembe jutott: „Már olyan régen nem volt rajtam, sőt nem is láttam. Viszont újra el kéne kezdenem hordani.” Miután megtalálom, egy ideig ismét viselem – és ezt játszom végig minden egyes ruhadarabbal.

De miért is van ez így? Talán azért, mert a ruháim nem tudnak figyelmeztetni vagy jelezni, hogy ők is ott vannak. Hogy attól, mert éppen van egy kedvenc darabom, őket is hordhatnám gyakrabban. Vagy úgy egyáltalán, hordhatnám. Nos, igen. A ruhák, a kiegészítők és hasonlók külön kategóriát képviselnek. Talán nem fájdítják meg annyira az ember lelkét – kivéve, ha egy adott napon nem vettük meg őket, és másnap visszamegyünk remélve, hogy még mindig ott vannak. Aztán mégis otthagyjuk őket valamiért.

Szóval, igen, ezek is képesek fájdalmat okozni. De közel sem olyan súlyosan, mint más, igazán fontos dolgok. És mik lehetnek ezek a dolgok? Vagyis igazából nem is dolgok – hanem emberek. Azok az emberek, akik egykor, talán nem is olyan régen, a világot jelentették számunkra. Vagy talán még annál is többet. Ahogyan mi is nekik. De ma már ők is csak idegenek.

Mert ez az élet rendje. Megismerünk embereket azon az életszakaszunkon, amikor a leginkább hasonlítunk rájuk. Aztán változunk. Vagy elengedjük őket, vagy ők engednek el minket. Új társaságokhoz csatlakozunk, más utakra lépünk.

A leggyakoribb változások óvodában, iskolában vagy költözéskor történnek. És nem mindig véglegesek. Hiszen sok példa van arra, hogy hosszú évek néma csendje után két ember újra beszélgetni kezd – és a kapcsolatuk ott folytatódik, ahol egykor abbamaradt. Mondhatnám, hogy az én életem is így működik. De sajnos nem.

Az elmúlt napokban otthon voltam, és megpillantottam egy régi ismerőst. Nem vesztünk össze soha, még akkor sem, amikor megbántott, és semmi tragikus sem történt – a barátságunk egyszerűen csak elszállt. Illetlenség lett volna nem köszönni, így hát megtettem. A szemében zavart láttam, mintha már nem is ismerne, mintha fogalma sem lenne, ki vagyok. Pedig egykor nem így volt. Óvodai szerepeken egymás kezét fogtuk, délutánonként az otthonukban játszottunk, és az anyukája rúzsaival sminkeltem magam. Ma már ezek csak emlékek.

Végül nem köszönt vissza. Talán nem is vártam. Akarom mondani, nagy volt a tömeg, közös ismerősök is jelen voltak – egy „Szia” semmit sem adott volna hozzá, és semmit sem vett volna el.

A találkozás pillanatában még nem éreztem semmit, talán mert olyan gyorsan történt. De napokig töprengtem rajta – vagyis inkább azon, ami az ő részéről nem történt meg.

Nem hibáztatom. Hiszen, ahogy nekem, neki is új élete és új ismeretségi köre van. De elgondolkodtam:

Én is csak egy egykor kedves, szeretett felső voltam valaki számára? Egy ruhadarab, amit időszakosan viselünk, aztán elrakunk vagy elfelejtünk? És vajon én is így fagyasztok le embereket és barátságokat, tartalékba téve őket üresebb, unalmasabb időkre?

Mondanom sem kell, hogy mindkét gondolatszál megijeszt. Leginkább azért, mert előfordulhat, hogy olyan emberekkel veszem körül magam, és olyanoknak adom tovább minden titkomat, akik néhány év, sőt néhány hónapon belül már nem mondják magukat a barátomnak, sőt az ismerősömnek sem – és valószínűleg nem is lesznek azok. Nem is kifejezetten azért lépünk majd ki egymás életéből, mert nem akarunk benne lenni, hanem azért, mert a tudatalattink tudni fogja, hogy nem vagyunk odavalók.

S hányszor történik meg ez! Néha nem is csak barátság terén, hanem szerelmek, családi és rokoni kapcsolatok esetében is. Ezekért a sajnálatos veszteségekért pedig csak és kizárólag az időt lehet hibáztatni – még akkor is, ha az a kis forgó köröcske nem fogja ezt magára venni. Hisz általa nincs lehetőségünk életre szóló barátságokat kötni, mert sosem áll meg akkor, ha szükségünk lenne arra, hogy egy ici-picit még óvodás gyerekek maradhassunk.

De mit is kell ilyenkor tenni? Hisz néhány esetben tényleg el kell múlnia a barátságoknak vagy a kapcsolatoknak annak érdekében, hogy új emberek jöhessenek az életünkbe. Akármennyire is szomorú, végtelen mennyiségű emberről nem tudunk gondoskodni.

Természetesen be kell engedni az új dolgokat, amelyek látszólag a jövőbe visznek minket, és csak pozitívumokkal járulnak hozzá az életünkhöz. Közben persze próbálhatjuk menteni a régi kapcsolatokat is, de ha ez nem sikerül, legalább egy kedves mosollyal vagy egy rövid, mindössze hárombetűs szóval illene megemlékezni a másikról egy-egy találkozás alkalmával. Hisz néha már ennyi is elég ahhoz, hogy bizonyítsuk: emlékszünk a múltra, és nem akartuk elengedni a másikat, csupán nem voltunk képesek megtartani a korábbi, közeli kapcsolatot.

Menteni kell a menthetőt, és emlékezni csak és kizárólag a jóra.

Szavaimmal nem akartam senkit megijeszteni, és nem szeretném elhitetni bárkivel, hogy igaz és örök barátságok nem léteznek. Csupán megosztottam a saját tapasztalataimat és érzéseimet, amelyek bennem kavarognak, amikor egy barátság nem tart örökké – és végül el is felejtődik.

Ölel minden olvasót
A Sokoldalú Lány