Tíz tépett oldal – Kendi Dominik versei

Felkeltem

Eddig minden nap.
Volt, mikor borúsan,
Volt, mikor mint a Nap, ragyogtam.

Nincs már remény,
Nekem mindig ezt hangoztatod,
De minden nap úgy teszed el magad,
Hogy holnap kezdheted az új napot.

Lehet, nem lesz holnap,
Vagy lehet, nem lesz azután,
Ne légy haragtartó, és észreveszed,
Minden napod megbecsülöd ezután.

Légy boldog

Légy a boldogság várának ura,
Még ha dühös hadak is vesznek körbe.
Légy a megbocsátás fenntartója,
Még akkor is, ha lelked néha talán gyönge.

Talán nem is tudod,
De jóságoddal mindig felvidítasz,
Mikor nagyot vétkeztem,
Te akkor sem taszítasz.

Pedig sok olyat tettem,
Amit nem kellett volna megtennem.
Te pedig rossz szóval sosem fogadtál,
Hanem egy új kezdetet ébresztettél bennem.

Nem haragudhatok

Nem haragudhatok,
De haragszok magamra, hogy még mindig várok,
Hogy egyszer eljön a pillanat,
Amikor újra beteljesülnek az álmok.

Nem haragudhatok,
De haragszok magamra, hogy a neved még mindig,
Még mindig nyugalmat áraszt a szívemben,
Mert ez így is volt eddig.

Nem haragudhatok,
Hogy minden percben próbálom összevarrni magam,
Hogy próbálom összeszedni, ami volt,
És mégis minden emlék porlasztja minden szavam.

Nem haragudhatok,
De haragszok magamra, mert minden emberben téged foglak keresni,
Hogy minden nap a hasonmásod fog a fejemben járni,
És nem fogom szeretni, nem akarok ebbe a hibába esni.

Nem haragudok,
Csak a szívem még mindig kettőt szeretne látni,
Mikor tudjuk, hogy egy van, s ha
Mégis fel fog kelni, nehéz lesz újra járni.

Talán jobb ez így

Talán jobb ez így, ahogy van, ahogy lett,
Mint éjszakákon át tartó hazudozás,
De mégis, túl hamar szakadt el a lánc,
Nekem kellett volna egy kis alkudozás.

Nem tudom, kinek írok, másnak-e?
Vagy csak szeretem a saját sebeim tépni?
Mert minden vers egy újabb kaparás,
És ezen nem lehet könnyen túllépni.

Összezavarodtam csak, kérdéseim vannak,
Amikre talán soha nem kaphatom meg a választ.
Mert még egyszer egy beszélgetést kérni,
Bennem, ha nem ő jön, valamit biztos elsorvaszt.

Törölni

Felcsendült az utolsó húr,
S mint földnek hercege,
Karddal felszerelve,
Lelkének utolsó darabja hull.

Mi egyszer volt, van és lesz,
Igazán sosem volt, és nem is lesz.
Gondolatok cikáznak,
Melyeket elmém kukába tesz.

Törli azt, nem szabad, nem lehet,
Hogy újra és újra előjöjjön,
Pedig azt soha nem semmisíted meg,
Mindig fogsz találni neki egy sötét helyet.

Álom

Gyűlölök minden álmot,
Mert akkor is fáj, ha jó,
S akkor is, ha rossz.

Gyűlölöm a jó álmot,
Mert szívedben hagy egy foltot,
S lezúdít arcodon egy folyót.

Gyűlölöm a rossz álmot,
Mert megfélemlít,
S nagy ágyadban szétterít.

Gyűlölök minden álmot,
Mert akkor is fáj, ha jó,
S akkor is, ha rossz.

Nem lehet

Nem lehet, hogy így, ilyen hamar tovaszáll
A csak most érkező fehér madár,
Nem lehet, hogy már összedőlt
Az előbb még álló kártyavár.

Az élet talán egy hullámvasút,
Egyszer fent és egyszer lent,
De a hullámvasút is szétesett,
Ezen az úton minden félrement.

Nem lehet, hogy a város,
Amelybe érkeztem, egyszerűen porrá váljon,
Nem lehet, hogy a tüzes vulkán magmája
A bőrömbe ilyen mély árkokat vájjon.

Seb

Milliónyi szó hagyná el a számat,
Annyi érzést kellene átadjak,
De szavakba önteni nehéz
Az emberölő fájdalmat.

Nagyon fáj az egész,
Azt hittem, hogy ez meg volt írva,
S talán meg is volt az valahol:
„A szíve mennyi szúrást bírna?”

Mert nem csak a rózsaszín felleg,
Nem csak ez az érzés bánt.
Több sebből vérzik a helyzet,
Vérhiány halála magával ránt.

Hazudtam, a levelekben mindig hazudok,
Mert az én igazságom soha nem hangzik jól,
Ez nem csak a feltépett bőrdarabokról,
És nem a mindennapos szúró mellkasról szól.

Így tetszik

A szerelem téli éjszakán kopogtatott be hozzám,
Fényes csillag sötét éjben, őt úgy lehoznám.
Én lennék a Nap, aki kívülről lehet, jótevőnek néz ki,
A lelkem viszont perzsel, ha közel repülsz hozzám.

Talán ezért maradt el az, amit meg kellett volna tartani,
A program megvolt, viszont nem együtt, hanem külön.
Nekem már nem kell boldogság, öröm, jóérzés,
Elég volt belőle. Már a Nap sem kell süssön.

Megérte-e?

Megérte-e a mindennapi üzenet,
Amivel egész napomat töltöttem?
Megérte-e a sok érzelem,
Amelyet mind a szívembe öntöttem?

Nehéz érzőnek mutatkozni,
Mikor a tőr a szívedre mutat.
Mutatván a jövőbeli nem élő,
Hanem csak létező utat.

Felszakítanám bőrömet,
És kiragadnám szívemet,
Szétvágnám az öltözékeket,
Leszakítanám a díszletet.

A szívemet meg darabokra vágnám,
Ha még nem tört volna össze,
Elvinném egy messzi tájra,
Hogy ott álljak, végre, összeesve.

Kendi Dominik-János,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
9. I osztály