Kágyi Nina versei

Fény az úton

Ott vagy a szélben, a csendes esőben,
Fényként ragyogsz minden időben.
Vezetsz, ha félve lépek előre,
Támasz vagy szívem rejtett mezejére.

Békét hozol a háborgó éjbe,
Megnyugvást szórsz mindenki lelkébe.
Hozzád száll halk imám, tiszta szó,
Te vagy a remény, az örök jó.

A hegyek csúcsán, a mély vizek alatt,
Lelkünk benned mindig otthonra akad.
Szereteted végtelen, mint az ég,
Hordozol minket, ha megbillen a lét.

Hálával nézünk fel terád naponta,
Te vagy az erő minden harcunkban.
Áldásod kísér, mint fénylő csillag,
S velünk maradsz, örökké hallgatag.

Szeretetem elveszett…

Szeretlek, mint fagyott föld a fényt,
De nem melegíthetsz már engem.
Hiába nyújtom feléd a szívem,
Te messze jársz, s én elveszek csendben.

Szeretlek, mint eső a sírokat,
Lassan, némán, végleg zúdulva.
Nevet suttog a sötét éj,
De nem hallod már, elnyel a múltja.

Szeretlek, de már nem látsz engem,
Árnyék lettem, por a szélben.
Hiába sírok, hiába várok,
Te nem érzed, hogy itt vagyok mégsem.

Szeretlek, mint a seb a fájdalmat,
Mint törött szárny az ég vágyát,
De zuhanok, s te nem nyúlsz értem,
Eltűnök, mint egy elfeledett álmodás.

Szeretlek… de nincs már szó,
Csak némaság a szívem helyén.
Szeretlek… de most már késő,
Ölelj meg csendben a múlt emlékképén.

Szombat esti késő halál

Hold fénye remeg a sápadt éjben,
árnyékok nőnek a csendes térben.
Szobám négy fala rám szorul,
minden lélegzetem halk, hazug.

Tükörbe nézek, idegen arc,
szememben könnyek, arcomon harc.
A bőröm alatt vihar tombol,
gondolatom mélyre vonszol.

A szél üvölt az ablak mögött,
hív, mint egy rég elfeledett ösztön.
Mennék, de hova? Hova vezet
ez a sötétség, ez a kelepce?

Már nem érzem az ujjaim hegyét,
elzsibbadtam, elfogyott a békém.
Szorít valami, nem tudom, micsoda,
nem kapok levegőt, torkomban iszonyat.

A Hold figyel, bágyadt szemével,
átkozott fény, sápadt lényemben.
Csontkezével int felém,
hív a csendbe, hív maga mellé.

Lépteim hangtalan koppannak,
koporsófából készült padlatban.
Nyúlnék előre, de karom remeg,
a semmi ölel, a semmi temet.

A hideg rám fonja hosszú kezét,
ujjaim között foszladozik a fény.
Könnyeim peregnek hangtalan,
már senki sem szólít a hajnalban.

A tüdőm égető parázs lett,
levegőt vennék, de nem merek.
A Hold lehunyja éjfekete szemét,
s végre elmerülök a csendjében én.

Az éj lassan átszivárog a bőrömbe,
csontjaimban dermedő sötétség örökre.
A testem árnyékká válik,
létem nyomtalan széjjelhullik.

A tükrömben már senki sincs,
a világ rám már nem tekint.
A múltam porszemként lebeg,
s a szél magával viszi nevem.

Csak a Hold marad, némán, hidegen,
fénye kísértetként vetül a földre.
Már nem kérdezem, mi vár odaát,
mert a válasz régen rám talált.

A kezem kinyújtom, nincs súlya már,
az éj halkan ringat, ölébe zár.
Nem akarok többé ébredni,
a csend hív, ideje indulni.

A koporsó fedele megreccsen,
szívemben már nem ver életem.
Könnyeim elapadnak végleg,
a sötétség lassan betemet.

A világ távolodik, semmivé válik,
a csillagok fénye is kihunyni látszik.
A Hold rám veti utolsó árnyékát,
végleg eltűnök, a halál megnyitja kapuját.

Éjfélt üt az óra, szombat éjjel, esős, szeles, pontosan ahogyan mindig is szerettem…

Kágyi Nina,
Nagyváradi Művészeti Líceum,
12. E osztály