Tavaszra várva – Pap Nikoleta versei

Hiba

Halmok, hibák halma áll előttem némán.
Nem szól semmit, mind csak néz rám.
Régi cselekedetek, rossz tettek,
Melyek jók akartak lenni, de valamiért mások lettek.

Hibás vagyok, és az életem megváltozott,
A fiatalságom volt az, ami mindennek csak áldozott.
Hibák hosszú sora tekint át rajtam,
S beismeri, hogy nem hiba ez, csak hajlam.

Valaki

Valaki vár rám a ház előtt,
Értem megmászná az egész tetőt.
Valaki, valamit tenne még értem.
Még akkor is, ha tőle ezt sohasem kértem.

A szemeimet nézve, tudom, fuldokolna,
De engem ezért igazán sosem okolna.
A szeretetem megfojtaná, körbefogná nyakát,
S ő nem tenne mást, csak óvatosan igazítaná haját.

Szerelem volna ez, mikor valaki vár?
Szerelmes lennék-e, ha az ég lenne a határ?
Csillagok mezején eltűnnék én vele,
Ha valaki szeretettel töltené a szívemet is tele.

Nyitott ablak

Friss levegő oson be az ablakon,
S hogy megfulladjak, nem hagyom.
Hallom a madarak csipegető hangját,
És figyelem a füvön járó kis állatok zaját.

Az ablakból kitekintve más lesz a világ,
S innen nem zavar, hogy ebben a formában ki lát.
A Nap sugara süti szememet,
S az ablak kerete szorítja kezemet.

Tekintek a tájba, s jól érzem magam,
Leginkább azért, mert nem veszett el soha az őszinte szavam.
Igazság a nyitott ablak, megmutatja énemet,
S megvigasztalja rossz napokon a tönkrement lelkemet.

Térkép

Keresem magam a térképen, de nem találom sehol,
Pedig ismertem a tájat, jártam benne, valahol.
A hegyek, a vizek kecsegtették maguk,
S nem is észleltem, hogy voltak ott faluk.

Szép helyeket láttam, melyeket álmomban bejártam,
S nem csak az időutazás fogalmára vártam.
A levegő mindenhol más volt, sokkal érdesebb,
S tudom, hogy az otthonnál nincsen ékesebb.

Falak

A fal mindent hall – mondják sokan rá,
S mégis előtte beszélnek, nem is félnek hát.
Hisz a fal meghallja a titkos gondokat,
S továbbadja legközelebb, ha jön egy fordulat.

Nem is a fal, hanem lelke rejti titkaim,
El is takar, nehogy meglássák dolgaim.
Általa nem ismer egyik ember sem,
Nem lát át rajtam semmilyen zöld szem.

Nem hagyom a falamat, mely annyi gúnyt elrejt,
Hisz semmilyen szív, ennyi gondot el soha nem ejt.
Nem ismernek, nem is látnak, hisz elbújok mindig én.
A fal mögött elrejtőzöm, mint egy gyanús lény.

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály