Az érzések maradnak – Pap Nikoleta versei

Várakozás

Mindig várni valamire,
mindig, mindig csak várni.
S sosem tudni, mikor fog
belőled is rendes ember válni.

Az idő telik,
az óra ketyeg,
az életünk összes napja
mindig gyorsan pereg.

Kiülni az ablakba
és reménytelenül várni arra,
hogy az élet alakul, s megtanulok újra
szárnyak nélkül járni.

Jegyzetfüzet

Jegyzetelek,
minden gondolatom egy füzetbe vésem.
Görbe vonalak,
csorba csíkok,
egyenesek maradni ti sem bírtok.

Szép zöld színed elkopott már,
foltos lettél, milyen nagy kár.
A vonalak
már rég kimúltak,
A gondolatok is rég széthulltak.

Üres a fejem,
hisz minden gondolatom e füzetbe vésem,
s ha elvész,
mi lesz velem?
Minden bajom kibe vetem?

Mesélj nekem

Téli éjszakán a kertben vagyok,
s közben érzem, hogy lassan megfagyok.
Virágokat látok szerteszét,
különös, hisz nem olyan, mint egy álomkép.

Mesék szárnyán jutottam idáig,
felkerestem a régi szülöttek hibáit.
Régmúlt idők lovagjai,
Meséljetek nekem!
Hisz oly sokszor nem tudom,
merre visz a fejem.

Téli, fagyos éjszaka,
hát meddig vittél?
A mesék szárnyán
hová repítettél?

Nyugalom

Nyugalmas éjszaka
és stresszes napok,
néha már azt sem tudom,
hogy valójában kié is vagyok.

A nyugalom nem bánt,
csak magával ránt,
és úgy szeret engem,
mint reggelente más a puha párnát.

Fogalmak sora
a nyugalmam oka.
S nem tudom, hogy mikor jutok
általuk tova.

A múltam

A legdrágább kincs ezen a réten,
a múltam és te, drága lélek.
Lelkem virága, ki nem látja hibámat,
s múltam búja, ki szereti, ha megbánthat.

Kivágsz belőlem egy nagy darabot,
én meg csak nézem, hogy múltam mennyire elkopott.
Szoríts és vígy magaddal, drága szellem,
te, ki nem bírsz magaddal, mint a kamasz jellem.

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály