Mit is jelent az Otthon?

Szerencsésnek érzem magam. Szerencsés vagyok, mert az Úr kegyelméből mindenem megvan. A minden alatt pedig a családomat, a barátaimat, az egészségemet és sok más olyan értéket értek, ami másnak sajnos nem adatott meg.

Körülnézek a világban, meglátom a rengeteg háborút, halált, békétlenséget, és tudom, hogy áldott életem van, mert ezek közül egyik sincs jelen a mindennapjaimban. Kinézek az ablakon, látom a fényeket, az ég gyönyörű színeit, miközben hallgatom a madarak csicsergését – boldog vagyok, mert érezhetem ezek szépségét.

Rengeteg gondolat és eszme kavarog bennem, még több érzés a szívemben – ezekért pedig hálás vagyok. Minden nap friss és meleg ételt emelhetek a számhoz, sőt még az a lehetőség is a rendelkezésemre áll, hogy válogathatok a bőség tengerében. Mindemellett vásárolhatok, szabadon járhatok-kelhetek, jogaim vannak, és egy gyönyörű, támogató családom is.

És ha már szóba került a család – az a drága család, amelyhez tartozhatok, és amellyel sajnos nem tölthetek elegendő időt. Mentségemre szóljon, hogy számomra a családcentrikusság különösen fontos, így távol lenni a szüleimtől, a nagyszüleimtől és a testvéremtől borzalmas érzés.

Azoknak az olvasóknak, akik esetleg még nem értenék, miről is van szó, és mi az a dolog, ami képes elszakítani a családomtól és az otthonomtól, egy kis betekintésképpen elárulom: ez a harmadik évem liceumi diákként. Ez önmagában nem is lenne probléma, ha az iskolám nem lenne 60 kilométerre a szülőfalumtól, és emiatt nem lennék kénytelen heti öt napot a városban tölteni.

Még mielőtt valakiben felmerülne a kérdés: Miért mentél olyan messzire? vagy Miért választottál egy ilyen távoli iskolát, hiszen senki sem kötelezett rá?, elmondanám, hogy az egyetlen okom hasonló a többi velem egykorú diákéhoz. Egyszerűen nem volt a közelben továbbtanulásra alkalmas intézmény, legalábbis liceumi szinten. Ha pedig többre szeretnénk vinni az életben, olykor áldozatokat kell hoznunk.

De mik is lennének ezek az áldozatok?

Az első és legegyértelműbb áldozat maga az otthontól távol töltött idő. Ezt nem is kell túlmagyarázni, hiszen hétköznapokon szinte semmilyen otthoni eseményen nem tudunk részt venni. Nem segíthetünk a szüleinknek egy-egy vidéken végzett munkában, nem lehetünk ott a nagyszüleink és a faluban élő barátaink mellett nehézségek idején – és természetesen ugyanígy működik fordítva is. Néha, amikor támaszra lenne szükségünk, legyen az egy szülő vagy egy otthoni barát, nincs kitől kapnunk, mert több kilométer választ el minket egymástól.

Ha rossz jegyet szerzünk, vagy bántás ér minket, nincs lehetőségünk a szüleinktől egy meleg ölelés formájában megnyugodni, és érezni, tudni, hogy holnap minden jobb lesz. A telefonos beszélgetések ilyenkor jól jöhetnek, de sokszor fölöslegesnek tűnnek, mert egy hívás során sem a hangok, sem a gondolatok, sem az érzések nem tűnnek ugyanolyannak, nem látszanak valóságosnak.

Az érzelmi nehézségek mellett gyakran az anyagi gondok is közbeszólnak. Például amikor már szerdán vagy csütörtökön elfogy a nálunk lévő pénz, és az elkövetkezendő napokban gyakorlatilag a semmiből kell kihúznunk. Ezzel szemben néhány városban lakó vagy mindennap hazatérő diáknak ilyen téren szerencsésebb a helyzete, mert jobb esetben nem kell az anyagiakon aggódnia.

S ha már a pénzügyeknél járunk: akár kollégiumban, akár albérletben lakik egy diák, rengeteget kell fizetnie csupán azért, hogy vasárnaptól péntekig legyen hol tartózkodnia. Ezek a költségek, valamint a heti költőpénz jelentős terhet rónak a szülőkre és az egész család pénztárcájára – különösen ebben az időszakban, amikor 50 lejjel alig lehet egyik napról a másikra átevickélni, nemhogy heteken keresztül.

Az anyagi nehézségek és a hiányérzet mellett ott vannak a vakációk és a hétvégék is. Ilyenkor a diákok több időt tölthetnének a családjukkal, de gyakran közbejönnek a hétvégi iskolai programok, amelyek alól nem lehet kibújni. Ha pedig nincs kötelező program, akkor a tanárok adnak fel rengeteg házi feladatot, amit mindenképp meg kell oldani, hiszen ezeknek az áldozatoknak valamilyen eredményt is kell hozniuk.

S, hogy még fokozzam… Hétvégék: ezek a napok mindig túl gyorsan véget érnek, hiszen a diáksereg már vasárnap délután útnak indul – legyen szó kollégiumról vagy egyszerűen csak a városba való visszatérésről. Ezek az utazások pedig sokszor kész kínszenvedések, főleg a tömeg miatt.

Hogy miért? Mert rengeteg diák és egyetemista zsúfolódik össze a vonatokon és buszokon, szó szerint helyekért versengve, ami teljesen kimeríti őket. Ráadásul ott vannak a csomagok is, amiket kénytelenek maguk után cipelni, hogy a hét folyamán minden szükséges dolog náluk legyen.

És ha még szerencséjük is lenne, hogy jut hely nekik, és a csomagjaik sem túl nehezek, a közlekedési eszközök vagy késnek, vagy olyan lehetetlen időpontokban indulnak, hogy a diákok egy része éjszaka érkezik meg a városba, rettegve az esetleges veszélyektől, míg a többiek már kora délután kénytelenek búcsút mondani szeretett otthonuknak.

Ezek mellett rengeteg, tulajdonképpen végtelen probléma adódik egy bentlakó diák életében. Egyik ilyen lehet például az, hogy nem megfelelő ruhákat pakol egy hétre, és így kénytelen fagyoskodni vagy éppen megsülni az adott napokon.

Egy kollégium esetében pedig ott van az esélye annak is, hogy a diák egyáltalán nem tud rendesen táplálkozni, mert az ételek nem kifejezetten az ő ízlésének megfelelően készülnek el.

Gondok, sérelmek és apró fájdalmak hosszú sora áll egy olyan diák mögött, aki a tanulmányai érdekében kénytelen volt elhagyni a szerető otthonát. Magára hagyta a szobáját a puha ágyával, és cserébe egy olyan épületet választott, amelynek ablakai rácsokkal vannak ellátva. Otthon hagyta az anyukája főztjét, és egyetlen bőröndbe csomagolta össze az életét – ezt teszi a mai fiatalok többsége hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre… és talán örökre.

És belegondolva, ezzel talán semmi baj nincs, hiszen az álmainkért harcolunk. De amikor felmerül bennem, bennünk a kérdés: Leszek még otthon lakó, vagy mindig csak vendég?, akkor titkon még a legerősebb veteránok szeméből is könny csordul, mert köztudott tény, hogy mindenhol jó, de a legjobb otthon.

Kiemelt fotó forrása: https://www.artstation.com/artwork/lVxNez?album_id=870828

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály