Az elhagyatott hinta – Erni-Szakács Szilárd írása
Egy csendes kisvárosban volt egy kis park, ahol a gyerekek nevetgéltek és játszottak, hangjuk édes zeneként visszhangzott a levegőben. A park közepén egy régi, fából készült hintaállvány állt – az utolsó megmaradt emlékek egyike egy olyan időből, amikor az élet egyszerűnek és gondtalannak tűnt.
A gyerekek között egy hétéves lány, Lily, különleges kapcsolatot ápolt ezzel a hintával. Minden nap iskola után sietett a parkba, hátizsákja a hátához ütődött, és órákon át szárnyalt a levegőben, miközben nevetése elvegyült a szélben. Lily legjobb barátja, Ethan, egy fiú volt, aki a szomszédban lakott. Elválaszthatatlanok voltak – titkokat, álmokat és végtelen kalandokat osztottak meg egymással. Gyakran lehetett látni őket a hintákon, lábaik alig érintették a földet, képzeletük messze elrepítette őket a játszótér határain túlra. Arról álmodoztak, hogy űrhajósokká válnak, elutaznak a világűrbe, és együtt fedeznek fel új világokat.
Egy napos délutánon Lily próbára tette a hinta határait. Egy határozott lökéssel magasra szállt, érezve az izgalmat, ahogy a hinta a csúcsra ért.
– Nézd, Ethan! Repülök! – kiáltotta, miközben nevetése vígan táncolt a szélben.
Nem messze a parktól, az öröm közepette, egy közelgő tragédia rejtőzött. Ethan szülei között feszült légkör uralkodott, és azon a napon a nézeteltérésük valami sokkal tragikusabbá fajult.
Később azon az estén Lily látta, ahogy az anyja a kanapén ülve sír, könnyei apró foltokat hagytak a szöveten.
– Anya, hol van Ethan? – kérdezte, aggodalom gyülekezett kék szemeiben.
Az anyja mély levegőt vett, de a szavak mintha a torkán akadtak volna.
– Nem vagyok benne biztos, drágám – suttogta végül. – Lehet, hogy egy ideig elment…
A napokból hetek lettek, és a park üresebbnek tűnt Ethan nevetése nélkül. Minden egyes hintázás Lilyt az eltűnt kalandjaikra emlékeztette. Ahogy múlt az idő, a szíve egyre mélyebbre süllyedt a zűrzavar és a bánat ürességébe. Ragaszkodott ahhoz a reményhez, hogy Ethan visszatér, és nem volt hajlandó elfogadni a gondolatot, hogy talán soha többé nem látja őt.
Egy nap, tiszta kétségbeesésből, úgy döntött, hogy ír neki egy levelet. A hintán ült, kis kezei enyhén remegtek, miközben a szívét öntötte a lapra.
„Kedves Ethan, annyira hiányzol. A hinták túl nehéznek tűnnek nélküled. Kérlek, gyere vissza. Elmehetünk együtt a Holdra.
Szeretettel, Lily.”
Óvatosan összehajtotta a cetlit, és a hintához kötötte – kis üzenete úgy lebegett a szélben, mint egy ima.
Ahogy a hetek hónapokká változtak, Lily lassan kezdte elfogadni a veszteséget, bár az továbbra is fájón sajgott a szívében. Egy hűvös reggelen látta, ahogy Ethan családja elköltözik, és úgy érezte, mintha egy darabja is eltűnne velük.
Alig tudta elhinni, hogy az a fiú, akivel számtalan álmot osztott meg, most már csak egy emlék.
Utolsó alkalommal, az ősz halványuló fényében, Lily visszatért a parkba. Könnyek csorogtak az arcán, miközben azon a régi hintán ült, emlékezve a nevetésekre, az álmokra és a kötelékre, amit megosztottak. A levegőt az őszi levelek illata töltötte be, és ő elképzelte, hogy Ethan ott van mellette, magasra szárnyalva az égbe.
– Szeretlek, Ethan – suttogta a szélbe, hagyva, hogy a szomorúság körülölelje.
Ahogy utoljára lendült, magasabbra szállt, mint valaha. Könnyei összefonódtak a széllel – szíve egyszerre volt nehéz és könnyű, megterhelt, mégis szabad. A hinta halkan nyikorgott, ahogy a nap lenyugodott, hosszú árnyékokat vetve a parkra, amely egykor tele volt örömmel.
Évekkel később, valahányszor a szellő végigsuhant a parkon, magával hozta a gyerekek nevetését, de ott, az üres hintán, egy kislány szelleme maradt – a szeretet elvesztésének és az emlékeknek a tanúbizonysága. Lily megtanulta, hogy egyes barátságok örökkévalók, visszhangjuk azok szívében él tovább, akik mernek emlékezni.
Erni-Szakács Szilárd