Elfutnék, de az idő pénz…

Mitől modern a modern világ? A gyorsabb kiegészítő cikkektől? Attól, hogy egyre kevesebb munka és felelősség tapad az ember kezéhez? Vagy talán azon gépek lennének a válasz a kérdésemre, amelyek egyre több hatalmat gyakorolnak az emberre, és az emberiség lebutítása a céljuk egészen a földig?

Többek között ezek mind lehetnének elfogható válaszok, viszont szerintem más irányból megközelítendő a feltevés.

Szerény véleményem szerint a modern világ fogalma magában foglalja az időnk elértéktelenedését, az élmény szó kikopását, és az egyik napról a másikra való, amolyan semmilyen, robotos életvitelt. Habár az új ipari forradalmak tényleg csodálatosak, és bizonyítékot adnak az ember kreatív énjéről, egyben a tudomány fejlődéséről, semmiképp sem szolgálják a fejlődésünket hosszú távon. Ezt a témát dolgozza fel az Escape My Shadows Elfutnék című dala is.

A banda 2020-ban alakult, és főként modern metált játszik. Saját elmondásuk szerint első sorban az újhullámos metalcore inspirálja őket, melyet újszerű hangzásvilág, és mély értelmet nyerő dalszövegek színesítenek. Több alkalommal léptek színpadra nagyobb nevű formációk mellett, mint az AWS vagy a Leander Kills, és Nagyváradon is megfordultak már a Mudfield előzenekaraként. Vokalistája és frontembere Monori Dominik, aki zenei karriere mellett számos színház munkájába besegít, és jelentős szerepeket vállal el. A 2024-es kisalbum öt dala eredményesre sikeredett, és ezekből hoztam az utolsót elemzésre, az Elfutnékot.

A kis híján négyperces szám remek dalépítési elemeket használ. A dal lassan indul, de egy szakasz után csak úgy „felrobban”, és igazán darálós lesz. A refrén pörgős, nincs benne ismétlődő sor vagy egyazon szavakból alkotott rím, és gitár-dob kombója frissítő, üde, kellemes. A bridge után van egy kisebb scream is, amit egy lélekindító hangszeres követ. Szerintem azonban, ami viszi a dalt, mint a többit is, az a maradandó dalszövege, amely a fentebb boncolgatott témára épül. Mire is gondol tehát Dominik, amikor azt mondja, elfutnék?

A szöveg a kapkodó világra épít, a sietésre, és a mulasztásra is. „Felgyorsult minden, mi körbevesz”. A dal egyből azzal indít, hogy a nyugodt világot kénytelenek vagyunk lecserélni arra, amelyik nem áll meg gondolkodni és gyönyörködni, hanem csak megy előre, és hátrahagy, ha nem tartunk vele. Erre a vonatra elméletileg bármikor fel lehet szállni, viszont az utazás élménye sosem lesz az igazi, hogyha lemaradtunk egy trendről, egy új szlengről, vagy a legújabb okostelefonról. Még a szakasz végén említést tesz az „emberből épült gépekre”, amelyek a nagy, százmilliárdos cégek termékei. És itt hozza be a pénz motívumát, az örökcsászárt, amelyet a trónjáról leváltani lehetetlen. Ez a változó környezet a bankjegyek, bankkártyák és más-másféle valuták miatt következett be. A „Nem számít, mit tettél / A pénz csábít, az beszél / Mindent és mindenkit / Dróton rángat” sorok utalnak arra, mennyire is a pénz rabjai lettünk.

Kiválthatóak a múltbéli tettek, a hibák, a félrebeszélések, a hazugságok. A kapzsiság, a folytonos költekezés és az újnak a várása és vásárlása lesz valamikor az emberiségre mért végső, pusztító csapás.

Az előrefrén ismét rámutat a szűkös időnkre: „Egy pillanatra nincs elég időnk / Mondd, miért siet a jövőnk?” A jövőnk sietése egy olyan megszemélyesítés, amely azt feltételezi, hogy a még meg nem történt események nem is akarnak megtörténni. Mit is jelenthet ez? Hogy olyan dolgokat fogunk megtenni, amelyeket egy nagyobb hatalom is elutasítana, vagy hogy ugyanazon hatalom nem hagyna érvényesülni minket, félve a tetteink következményétől? Mindez valószínűleg a refrén egyik sora miatt: „Ha elém állna egy szép emlék, már nem ismernék rá”.

Ha a folyamatosan gyorsuló, a jövőben le nem lassuló világban a szebb emlékeinket is elfelejtjük, akkor mennyi ideje maradt az embernek? Mi a garancia arra, hogy az elveinket és szeretteinket nem hagyjuk magunk mögött ugyanígy? Hogy lennénk képesek egyáltalán értelmezni a „felelősség” szót, ha az értékrendszer, amelyen alapulna, feledésbe merül?

„Egymást a porba rúgva, így juthatsz felfelé / Nincs már a tettnek súlya, így váltunk méreggé.” A második szakasz rámutat az esetleges jövőnkre, hogy hova juthatunk, ha hagyjuk ily módon befolyásolni magunkat. Ha nem áll ki ember az ember mellett, és választja társát a materialista tárgyak felett, akkor befellegzett nekünk. Ezen szakasz végén tesz kitérést ugyanerre a gondolatmenetre a szerző, amikor szerinte majd „Elszáll a lélegzettel minden álmunk”. Az álom teszi annyira különlegessé az embert, a céltudatosság; hogy van hova fejlődni… Viszont ezt is a pénz teszi semmivé, és fojtja a föld alá. Titkon azért reménykedik benne, hogy ennél lejjebb nincs, és „csak” idáig süllyedünk mint faj. „Nincs aki óvna / Kérlek mondd, hogy ennyi volt és nem lesz rosszabb!”.

Hogy lesz-e ennél rosszabb, nagy kérdés, viszont vitathatatlan, hogy a szövegíró pénzzel kapcsolatos észrevétele zseniális, és az általa említett értékfüggők tényleg nagy bajban vannak.

Kovács Bendegúz,
Ady Endre Elméleti Líceum,
11. D osztály