A falu szeretete

„Az embert ki lehet venni a faluból, de a falut az emberből sosem.” – hangzik el sokszor olyan emberek szájából, akik ma már nagyvárosban élnek, de a szívük mélyén a falura vágynak. Milyen igaz kijelentés ez! Nemcsak azért mondom, mert én is falun élek, hanem azért is, mert gyakran azok, akik évtizedeket töltöttek a városban, már egyetlen falun eltöltött nap után is honvágyat éreznek. Nem túlzom, ha azt mondom, hogy más szellő fúj a falu határain belül, és biztos vagyok benne, hogy mindenki igazat ad nekem, ha kijelentem: falun más élni – hiszen falun jobb. A „falu” szó mindössze négy betűből áll, mégis több ezer érzést képes felébreszteni az emberben: szorgalmat, hűséget és természetesen az önzetlen, csuporral nem mérhető szeretetet.

De mit is szeret a falusi ember?

Az első gondolatom az volt, hogy a munkát. És legyünk őszinték: néhányan közülünk valóban csak akkor érzik jól magukat, ha dolgozhatnak, vagy ha nem kell lépésszámlálót állítani a telefonra, hiszen egy egész napos munka alatt bőven kiakadna a mérő.

Mások azt válaszolnák, hogy a társaságot – és ebben minden bizonnyal van igazság. Nemcsak azért, mert nyári alkonyokon térfigyelő kameraként működnek, hanem azért is, mert nemzedékről nemzedékre ugyanahhoz a baráti társasághoz tartoznak.

Olyannyira közel állnak egymáshoz, hogy az egymás mellett fekvő házaikat sem adnák el soha…

És igen, bizonyára akadna olyan válasz is erre a számunkra különleges kérdésre, hogy az állatokat. Egyvalami – s ha más nem is – mindenképpen összeköti a falusi embert: az állattartás. Sok háznál tyúkok, sertések, lovak és tehenek hosszú sora várja a vacsorát, és különös módon néhányukat szívből tartják, nem pedig munkára vagy azért, hogy egyszer belőlük legyen a vacsora.

De mi a helyzet azokkal a házakkal, ahol ennél különlegesebb vagy legalábbis több állatot tartanak? Például a bárányokat?

Nos, igen… ezekkel a szavakkal szeretnék nekikezdeni a mai cikkemnek, amelyben nem másról, mint szeretett keresztapukámról mesélek néhány gondolat erejéig. Emellett nagy kitérőt teszek arra is, milyen érzés egy három számjegyből álló birkanyáj gazdájának lenni.

Ha érdekel, hogyan lehet jószágot tartani úgy, hogy az ne haszonról szóljon, akkor bátran olvass tovább!

Az első dolog, amelyről említést szeretnék tenni, az az, hogy ezeket a jószágokat télen nem hajtják ki a legelőre vagy a mezőkre (legalábbis nem táplálékszerzés céljából).

Épp ezért, gazdáik a nyár java részét azzal töltik, hogy biztosítsák a télre szükséges takarmányt. Keresztapukám esetében egy elég szép, nagy nyájról van szó, amely többek között jó néhány kost és az ő számuknál sokkal tovább kiterjedő jerkét is magában foglal.

Ezeknek a jószágoknak télen és nyáron egyaránt szükségük van egy fedett ólra vagy tetőre, ahol meghúzódhatnak; így védve lesznek az időjárás viszontagságaitól. Ha élelmük és biztonságot nyújtó helyük megvan, akkor tulajdonképpen „csak” a gondjukat kell viselni, igazság szerint éjjel-nappal.

Télen, a kora délelőtti órákban történik az etetés és az itatás is, amelyeket hatalmas, 10-15 literes vedrekkel oldanak meg.

Ezzel egyidőben a kisebb báránykáknak is jut eledel: hol anyatej által, hol pedig a gazda ad nekik cumisüveg segítségével. Ha bárki is az én véleményemet kérdezné, számomra a folyamat ezen része tűnik a legaranyosabbnak, valószínűleg azért, mert az alig néhány napos barikat fogni szinte egy álom.

De ne kalandozzunk el ennyire, hiszen egyelőre nem a saját tevékenységemről kell beszélnem, hanem inkább keresztapukáméról, hiszen a birkanevelés egy olyan munka, amit csak az érez, aki vele foglalkozik.

Tehát, hogy folytassam a birkák napját: a következő etetésük általában délután 4 órakor kezdődik, és a számuktól függően tart. Az etetések mellett egy napon többször is meg kell őket nézni, hogy biztosan minden rendben legyen velük.

A legnehezebb munkák általában tavasszal kezdődnek, amikor a gazda kihajtja a jószágokat a legelőre, és nap mint nap friss, lédús területekre vezeti őket, hogy egyenek.

Természetesen vízre is szükségük van, amit általában egy patakból vagy egy közeli tóból szerezhetnek be.

Újabb nagy munka következik májusban, amikor az idő felmelegedésével elérkezik a megnyírás időszaka is, és minden jószág megszabadul a télen felhalmozódott, hasznos gyapjútól. Ez több napot vesz igénybe, és általában nem egyedül végzik, sőt, kifejezetten vannak olyan személyek, akik ezzel foglalkoznak.

Mindemellett rengeteg dolog közbejöhet: betegségek vagy akár takarmányhiány, amelyek nemcsak lelkileg, hanem anyagilag is megterhelhetik a gazdát.

És van egy probléma, ami szinte minden állattartásnál felmerül, nem más, mint az állatok esetleges elhalálozása. Keresztapukám szavaival élve:

„Látszik rajtuk, hogy életrevalók-e.”

Bár akármennyire is fájdalmas, sajnos igaz, hogy egyes esetekben hiába próbálják őket cumisüveggel etetni, nem fognak erősödni tőle, és elpusztulnak.

Természetesen minden gazda igyekszik menteni a menthetőt, és ha elhalálozás történik, az egyik bárányt egy másik jerkéhez rakják, vagy éppen fordítva, hogy táplálhassa a kicsit.

Nyilvánvalóan történnek állatorvosi kezelések és oltások is, amelyek valamilyen szinten megóvják a jószágokat a különböző betegségektől, és segítenek azok elkerülésében.

Összességében leírtam minden fontosabb tudnivalót ezekről a jámbor és gyapjas állatokról, ám, ahogy már említettem, nem kifejezetten ez a cikkem fő mondanivalója. Sokkal inkább az, hogy keresztapukám és bizonyára sok más báránytartó személyében olyan embereket ismerhetünk fel, akik valóban szeretetből vállalják ezt a nemes feladatot. Hiszen bár rengeteg kiadás és költség egy ekkora birkaállomány fenntartása, mégis foglalkoznak velük és szánnak rájuk időt, mert a szívük nemcsak az állatok, hanem a jószágok felé is szeretettel van csordultig.

Mérhetetlen hála lakozik az én szívemben is, mert egy olyan ember vérvonalába tartozhatom, akinek gondja van arra, hogy még a másnak értéktelen állatokat is arcról és kinézetről megjegyezze. Becsüljük meg munkájukat, és ne felejtsük el továbbvinni ennek az áldozatos munkának a hagyományát!

Az információk javarésze Berényi Sándortól, egy tiszta szívű, szorgalmas érsemjéni lakostól származnak.

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály