Színek vizén – Üveges István verse

Színek vizén

A diadalmas harsonák már altatnak,
Hogy ily könnyen az élet elszáll,
Elszállt dicső Pegazus szárnyaival
A rútbús Óperencián át,
Minek mélyére dobta ó emlékeit,
Miktől úgy fájt lelke szegleti!

S akkor pedig visszaemlékezik gyengékre,
Gyenge kezéből írt sorokra,
A színes világnak összes érdemire
És el nem csókolt csókjaira,
Bohém lírája festői palettjára,
Hisz e volt s marad szíve gyámja.

Hol máshol veszhet el, ha nem itt? Sorokban.
Bármelyik stanza vonásiban,
Hogy csak a kék tinta magába fullassza,
S búslakodva mondja: Éjszaka!
Lehullva őt már nem kísértheti fénylakk,
Nem révedezteti árnyékhad!

Mert az árnyék színtelen színeknek mérge,
Mik a soroknak örökzöldje,
A gyöngybetűkön pihenő édes máza,
S ezernyi szenny síró váza,
Jaj, élő színeknek kakofóniája,
Tollam vizének ősanyája!

Néked áldozom eme véres vizemet,
Mi egy gyémántként csillogja be
Félelmetes szobámnak minden foltjait,
Minden elcsalódott álmait,
Miket végigaludt-sírt oly fájón s lassan,
Tudva, magát festi hosszasan.

Üveges István,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. A osztály