Félelemcsokor – Balogh Olívia versei

Álom a kötélről

Álmomban csend volt, mély, mint a sír,
Suhanó árny mellettem, majd’ megvakít.
Szemem előtt sötétség volt, hideg, nagy,
Súgott a csendben egy ismerős hang.

Körém fonta, lassan, suttogva,
A kötél szorult, és torkomat marta.
Nem kiáltottam, nem jött elő hangom,
Csak néztem őt némán, mint bűvölt foglyok.

Volt benne bánat, harag talán,
Egy rejtett történet mélyén magány.
Nem volt igaz, mégis valós,
Az álom tükre mindig csalós.

Felébredtem, s szívem zakatolt,
A hajnal fénye rám mosolygott.
Az álom sötét, és bennem marad,
Egy csomót hagyott, mit sosem oldhatnak.

Félek

Félek, hogy eltévedek,
sosem találok haza,
a hangok elhalnak,
senki se hallja meg, ha kiáltok.
Félek, hogy az árnyak maguk alá temetnek,
a nap soha többé nem kel fel,
elveszítem, amiért küzdök,
és a remény végleg meghal.
Félek, hogy az éj örökre elnyel,
senki sem ért meg igazán,
minden, amit érzek, illúzió,
a világ egyre távolabb kerül tőlem.
Félek, hogy az idő elszáll, és elfelejtem,
a múlt árnyai elnyelik a jövőt,
magamra maradok a csendben,
a félelem pedig örökre velem marad.

Az ismeretlen

Félek tőled, suttogó csend,
Ismeretlen part, mely elém leng.
Milyen vagy, mondd, rejtve jársz?
Hideg ölelés, vagy meleg álomtárs?

Nem tudom, mi vár ott túl,
Hol az idő már nem húz.
Sötét vagy fény? Üresség vagy minden?
Egyedül maradok, vagy várnak rám innen?

Szívem zakatol, ha rád gondolok,
S a gondolatban mindig megbotlok.
Megérteni nem lehet, csak várni,
S közben az élet fonalát szőni.

De mi van, ha fáj? Mi van, ha nincsen?
Mi van, ha az álom nem érint innen?
Ha eltűnök az esőben, a porban,
S nincs többé dalom a hangos szélviharban?

Félek tőled, mert nem értelek,
De titok vagy, és benned minden rejtett.
Talán egyszer, mikor eljön az óra,
Meglelem válaszom a csönd karjaiba zárva.

Balogh Olívia-Tamara,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
9. I osztály