Komplexus a családban: Ödipusz és Elektra

Az antik mítoszok számos ikonikus alakot vonultatnak fel, köztük Ödipuszt és Elektrát, akiknek tragikus sorsa évezredek óta foglalkoztatja az embereket. Bár eredetileg különálló történetek főszereplői, mégis tudunk párhuzamot vonni kettejük története között. A kérdés az, hogy:

Hogyan keresztezi egymást sorsuk egy pszichoanalitikus értelmezésben?

Ödipusz története

A mítosz szerint Ödipusz születésekor megjövendölték, hogy meg fogja ölni apját, és feleségül veszi anyját. Szülei, Laiosz király és Iokaszté királyné, hogy elkerüljék a végzetet, elhagyták csecsemőként, ám egy pásztor megmentette, és Korinthosz királyi udvarában nevelkedett, mit sem sejtve valódi származásáról.

Felnőttként, Ödipusz maga is hallott egy jóslatot, amely szerint meg fogja ölni apját és elveszi anyját. Annak érdekében, hogy elkerülje ezt a sorsot, elhagyta Korinthoszt, mivel azt hitte, hogy a királyi pár (Polübosz és Merope) a valódi szülei.

Útja során összetűzésbe keveredett egy idegennel, akit megölt – nem is sejtette, hogy az igazi apja, Laiosz volt. Később Théba városába érkezett, ahol megfejtette a Szfinx találós kérdését, ezzel megmentve a várost. Jutalmul Théba királyává választották, és feleségül vette a királynőt, Iokasztét, aki valójában az anyja volt. Amikor később kiderült az igazság, Iokaszté öngyilkos lett, Ödipusz pedig – döbbenetében és bűntudatában – kivájta a saját szemeit, majd száműzetésbe vonult.

Elektra története

Elektra a görög mitológiában Agamemnón és Klütaimnésztra lánya volt, akinek sorsa a bosszú és a családi tragédia köré épül. Az ő története az apja iránti hűségről és az anyja elleni gyűlöletről szól, ami miatt neve összefonódott a pszichoanalízisben az Elektra-komplexussal.

Elektra családjának sorsa a trójai háborúhoz kapcsolódik. Apja, Agamemnón, a görög hadvezér, feláldozta legidősebb lányát, Iphigeneiát, hogy biztosítsa a kedvező szelet a görög hajóknak Trója felé. Ez a tett mély haragot szült feleségében, Klütaimnésztrában, aki bosszút esküdött férje ellen. Amikor Agamemnón tíz év után győztesként hazatért, Klütaimnésztra és szeretője, Aigiszthosz, megölték őt. Ezzel a gyilkossággal átvették a hatalmat Mükéné felett, és igyekeztek elhallgattatni mindenkit, aki ellenük fordulhatott volna.

Elektra, aki mélyen szerette apját, nem tudta elfogadni anyja tettét, és ettől kezdve egyetlen cél vezérelte: bosszút állni tetteiért. Anyja azonban veszélyesnek tartotta őt, ezért elnyomás alatt tartotta, miközben testvérét, Oresztészt száműzte, hogy ne jelenthesse a trónra való visszatérés veszélyét. Elektra magányosan, reménytelenül várt testvére visszatérésére, miközben Klütaimnésztra és Aigiszthosz uralkodtak Mükénében.

Évekkel később Oresztész visszatért a száműzetésből, és Elektrával együtt tervet szőttek apjuk halálának megbosszulására. Oresztész megölte Aigiszthoszt, majd anyját, Klütaimnésztrát is. A gyilkosság azonban nem hozott megnyugvást számukra, mert az anyagyilkosság szörnyű bűn volt, amely miatt az istenek bosszút álltak rajtuk. Az Erinnüszök, a bosszú istennői üldözni kezdték Oresztészt, míg végül az istenek beavatkozására Athéné kegyelmet adott neki.

Visszatérve a kérdésünkre: Hogyan keresztezi egymást a sorsuk egy pszichoanalitikus értelmezésben?

Ödipusz és Elektra mítoszai szimbolikus módon ábrázolják a tudattalan vágyakat és a családi szerepek közötti feszültséget. Ödipusz története a férfiak esetében az anya iránti vágyat és az apával való rivalizálást, míg Elektráé az apja iránti rajongását és anyja iránti ellenszenvét tükrözi a női változatban. E két mítosz kifejezi a szülők közötti érzelmi konfliktusokat és azok hatását a gyermekek pszichés fejlődésére.

Sigmund Freud volt az első pszichoanalitikus, aki megalkotta az Ödipusz-komplexus fogalmát, míg Carl Gustav Jung az ennek női megfelelőjét leíró Elektra-komplexust vezette be. Mindkét elmélet azt a jelenséget írja le, amikor egy kisgyermek tudattalanul mély érzelmi kötődést alakít ki az ellenkező nemű szülője iránt, miközben az azonos nemű szülőt riválisként érzékeli. Ez a pszichológiai folyamat általában 3-6 éves korban jelentkezik. A kisfiúk esetében Ödipusz-komplexusról, míg a kislányoknál Elektra-komplexusról beszélünk.

A kisfiúk ilyenkor különösen ragaszkodnak édesanyjukhoz, gyakran ölelgetik, puszilgatják, védelmező szerepbe helyezkednek mellette. Ezzel egy időben apjukkal versengenek az anya figyelméért, sőt előfordulhat, hogy titkon azt kívánják, bárcsak eltűnne az apjuk, hogy átvehessék a helyét. Ugyanakkor ez a helyzet belső feszültséget okoz lelkükben, mivel apjukat is szeretik, így egyfajta kettős szorongás alakulhat ki bennük. Hasonló folyamat játszódik le a kislányoknál is, akik apjuk iránt kezdenek el rajongani, míg anyjukra vetélytársként tekintenek.

Mindez abból fakad, hogy a kisgyermekek számára a szülők jelentik az első és legmeghatározóbb érzelmi kapcsolatot, ezért velük élik meg először a szeretet mélyebb, a szerelemhez hasonló formáját. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ez a fejlődés természetes része, és önmagában nem utal semmilyen lelki zavarra.

A problémát az jelentheti, ha a szülők nem megfelelően kezelik ezt az időszakot. Az első érzelmi tapasztalatok meghatározóak lehetnek a későbbi párkapcsolati mintázatok szempontjából, ezért a szakértők azt tanácsolják, hogy a szülők kedvesen és megértően álljanak a helyzethez. Fontos, hogy a gyermeket ne erősítsük meg abban az elképzelésben, hogy kiszoríthatja az egyik szülőt, hanem inkább finoman magyarázzuk el neki, hogy az édesapja és édesanyja egymás társai, és ő maga is talál majd valakit, akivel hasonló kapcsolatot alakíthat ki felnőttként.

Nem szabad engedni, hogy a gyermek „kitúrja” az azonos nemű szülőt az ágyból vagy ellenségesen viselkedjen vele. Ehelyett segíteni kell abban, hogy megértse a családi szerepeket, és az ellenséges érzések fokozatosan példaképpé formálódjanak benne. Ha ezt megfelelően kezelik, a gyermek számára az azonos nemű szülő már nem rivális lesz, hanem egy követendő minta, akire felnézhet.

Az Ödipusz- és Elektra-komplexus különböző formában jelentkezhet, lehet nyílt vagy burkolt, de a lényeg, hogy a szülők felismerjék, és megfelelően reagáljanak rá. Érdekes módon egyes kultúrákban, például a muszlim világban, ez a jelenség nem figyelhető meg, ami arra utal, hogy nem kizárólag biológiai alapja van, hanem jelentős szociokulturális tényezők is befolyásolják kialakulását.

Csillag Viktória,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar-Angol nyelv és irodalom szak,
II. év