Elérhetetlen szerelem – Balogh Olívia versei

Szilveszteri álom

Az asztalnál ültem, szívem dobogott,
Éreztem, hogy néz, de szótlan maradott.
Tekintete égett, szinte megérintett,
De ajka némán őrzött titkos üzenetet.

Álmodtam róla, ahogy hozzám hajol,
Lágyan érint, és a világ elcsitul.
Csókjában ott volt minden, mit kívántam,
S az éj csillagfénye körénk szállt lágyan.

De csak ültem, némán, mozdulatlan,
A bátorság távol, a vágy elfojtottan.
Ő rám nézett, s én vissza rá, félve,
Két szív nem mert átlépni a reményre.

Talán egy új év hozza el a csodát,
Egy szót, egy érintést, a boldogság kapuját.
Addig az álom az enyém marad,
Míg a valóság végül utat nem mutat.

Veled álmodom

Lágyan suttogott az éj a fák közt,
A szél is nesztelen dalolt nekünk,
Kezünk egymáshoz bújt reszketőn,
S a csendben a szívünk szólt helyettünk.

Tekinteted forrón perzselt bőrömön,
Minden mozdulat vágyat mesélt,
Az idő elveszett kettőnk között,
S a világ egy csókban éledt felénk.

A holdfény aranylón hullt ránk,
S én csak éreztem: hozzád tartozom,
A valóság rég tovatűnt már,
Mióta minden éjjel rólad álmodom.

S ha hajnal hív, és az álom elszáll,
Szívemben mégis ott maradsz,
Mert a csókodba írt szerelem
Örökké bennem ragyoghat.

Elengednélek

Szeretlek, bár nem kellene,
Szívem tiltott útra téved,
Hisz más karjába simulsz,
De mégis téged őrizlek lelkemben.

Minden mosolyod mélyen éget,
Minden szavad bennem marad,
De tudom, nem én vagyok az,
Kinek szíved otthont ad.

Megtanulnék nélküled élni,
Elfeledni azt, mi nem lehet,
De a szívem áruló vágyakkal
Minden úton hozzád vezet.

El kellene engedjelek végre,
Hisz máshoz láncol a sorsod,
De míg szívem utolsót dobban,
Én örökké csak rád vágyom.

Balogh Olívia-Tamara,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
9. I osztály