Meleg napok, fagyos szívek – Tíz vers Pap Nikoleta tollából

Az örökké

Mi volna, ha az örökké
nem lenne végtelen,
s ha te is megértenéd,
hogy mit irántad érzek,
nem lehet véletlen?
Szemeid csillogása az,
mi elrabol,
és hideg téli estén
szikráival kaszabol.
A legsötétebb éjjelen
elkísér az utamon,
s haza is velem tart örökké,
nem tagadom.
Az örökké a végtelen
és te az útitársam,
a világot, melyben élni vágyom,
szemeidben láttam.

Legszebb versem

A szeretet, a család és minden más hatalom,
de nem hagyom, hogy leterítsen engem az utamon.
Ugyan értük élek, ők a mindeneim,
a jövőm elvesztését nem adhatom nekik.
S bár fogadom, hogy mellettük kiállok,
ha valami rosszat szólnak, nagyot kiáltok.
Valójában rossz és önző lény vagyok,
támogatást és törődést pedig nagyon ritkán adok.
Szeretem őket, hisz életben tartanak,
de lázadó koromban azt érzem, csak ártanak.
Majd kinövöm és megértem, hogy a legjobbat akarják nekem,
remélem, addig nem lesz megírva a szomorú végzetem.

Borús idők

Kiderülni látszó égbolt
eltűnt, mint a kámfor,
ez is azt mutatja, hogy tőlünk
minden erő elpártolt.

Beborult az ég,
és minden megfagyott,
csak a legdrágább dallam szól,
melybe belerogyok.

Távoztak a madarak,
és ismét hideg van,
előbújt a borús idő,
de nem tudni, honnan.

Elkeserít és megfojt,
szívemet megeszi,
bezárkózom, és nem félek
a következő tavaszig.

Köszöntelek

Köszöntő neked, drága szerelem,
ki most kopogtatsz melegen.
A derülő idővel megjelentél te is,
az esély arra, hogy velem maradsz
meglehetősen kis.
Valójában csak akkor szeretsz,
ha kisüt a Nap és eltűnik a felhő,
majd elengedsz minden alkalommal,
ha a hideg szél eljő.
Elengedsz és visszajössz,
pedig én mindig várlak,
bizonyára mert úgy szeretlek,
mint fázó nyakam a sálat.

Képkeret

Üres keretek lógnak a falon,
és a legtöbb ember csak egy üres romhalom.
Nézem őket, nem mondanak semmit,
szavaikkal legalább nem bántanak senkit.
A régi képek foszló emlékek csupán,
nem nagyszülők kamaszkoruk tavaszán.
Nem is kedves, drága rokon,
ki sosem felejtett el,
csak egy hideg jeges eső,
mi a legnagyobb viharban kel fel.
Nem ismerem őket, de
nem ismerem magamat sem,
épp ezért az arcomat
egy üres képkeretbe teszem.

Késő

Elkéstél, pedig én ismét vártalak,
neked hiába is mesélem,
hisz számodra ez is tárgytalan.
Egy buta kis baleset,
óvatlan tévedés,
olyasmi, mint a kisgyereknél
egy aprócska esés.
Időmet pazarlom, az évek rohannak,
de a legvégén
mégsem tarthatlak meg magamnak.
Elkéstél, és késő kása lett a te neved,
addig vártam rád, hogy a vacsora is megmeredt.
De nem fogok többé, hisz nem vagy te óra,
hogy ne állítsd meg magad
legalább egy szóra.

A szomszéd kert

Álmomban nála jártam,
a szomszéd legénynél,
kertjében megálltam
egy öreg fánál,
egy olyan szegénynél.
A drága kis fa
fülembe suttogott,
nem titkolta el,
hogy a legény anyja
megint rólam motyogott.
A szomszéd kertje mindig zöldebb,
mindig tisztább, s őszintébb,
sajnálom, ha nem értem el
a gazdájának szintjét.

Maradok, ha nem bánod

Maradok egy szóra,
vagy talán egy finom borra,
ha nem zavar a társaság,
mi téged oly szépnek lát.

Maradnék egy teára,
hogy beszélhessek veled
s elmondhassam,
mit is jelentesz nekem.

Maradnék, csak veled,
az életem végéig,
még akkor is, ha sem teára, sem borra
nem telik.

Köd

Felszállott a köd,
kitisztult az ég is,
s bár elfeledni próbáltam,
beleszerettem mégis.
Tisztelettel jelentem,
hogy nem feledtem őt el,
nem tudtam őt elengedni sem
a felszálló köddel.
De köd lett volna ő,
vagy egy nyári szellő?
Csak megszólalt volna,
mint egy csinos csengő?
Nem emlékszem rá már,
hisz elhagyott a köddel,
elment minden magyarázat nélkül
a legelső csönddel.

Törés

Nem voltam én tányér,
vagy karcsú pezsgős pohárka,
de az, hogy magamra hagytál,
a lelkemet szétzilálta.

Nem törött el a szívem,
de megrepedt a széle,
s nem nevezik ezt fájdalomnak,
hisz csak tompa lett az éle.

Törésnek hívják,
mikor fáj nagyon,
de mások lelkét ezzel terhelni
én nem akarom.

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály