Február-nyitó versek – Pap Nikoleta

Hófehér

Hófehér, csöpp kezed,
melyben a vér oly sebesen ered.
Az arcodon a pír,
mellyel a könny nem igazán bír,
s igen, azok a szemek,
melyekbe nézve az egész testem remeg.

Ez volnál te, egy hófehér szépség,
kibe bele nem szeretni, na, az volna vétség.
Göndör, barna hajad hullámzik az arcomba,
nálad szebbet nem látok, csak álmomban.
Maradj mindig velem, vigyázz mindig rám,
mint a hófehér havon a csillogó napsugár.

Üresség

Ma is úgy keltem, kopogott bennem
a megüresedett lelkem.
Mintha egy szoba volna, melyben nem laknak,
vagy egy élet,
melyben csak az emlékek járkálnak.
Ez volnék én? Egy kiégett senki?
Akire azt mondják: érte már nem érdemes tenni?
Az üresség sétál elkopott lelkemben,
csak azon gondolkodom,
hogy miért kellett beengednem?

Egy igazi csoda

Egy igazi csoda
bukkan fel a havon,
de ha úgy alakul,
inkább letagadom.
Nem ismerem azt az embert,
aki odakinn jár,
így inkább betakarom azt,
aki most is rám vár.
Csillogó hó, amely szikrázik,
amelytől a gyermekek csizmája
naponta átázik.

Ez vagy te is, csak te szívemet áztatod
minden búval, gonddal és fájdalommal,
a nevetést facsarod.

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály