niki2

Hol volt, hol nem volt…

Az egész gyermekkorunkat körülölelő történetek, mesék és mendemondák azok, amelyek azzá az emberré tettek minket, akik most vagyunk. A mesék példázatai rakták le előttünk a jóság, a barátság és a helyes út köveit, amelyeket érdemes követnünk egész életünk során. Néhány cikkemben már meséltem olyan gyűjtőkről, akiknek köszönhetően ma könyvek vagy rövid filmek formájában is élvezhetjük az általuk nyújtott tanításokat, de ezúttal nem erről lesz szó. Ezúttal szeretném az olvasókat visszavezetni a gyermekkorukba, abba az időbe, amikor még minden tökéletesnek, mosolygósnak és gyermetegnek tűnt.

Képzeljük el azokat az estéket, amikor nagymama kint horgolt, miközben nagypapa épp a tüzelőt készítette be, és minden gyermek a meleg ágyikójában készült az esti mesékre. A vacsora vajas kenyér volt, vékonyan megkenve mézédes lekvárral, mellé pedig finom, forró tej – falun ez még ma is igazi mennyország. Most képzeljünk el egy ilyen estét: vastag takaró alatt megbújva szinte már halljuk is az egyik nagyszülőnk lépteit, ahogy közelednek felénk. Leülnek az ágy szélére, kicsit fentebb húzzák a takarót rajtunk, meleg csókot nyomnak a homlokunkra, és rá is zendítenek A király három gyermeke című Grimm-mesére.

A király három gyermeke

Egyszer volt, hol nem volt, de valahol azért mégis kellett lennie. Talán, de csak talán, az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, élt egyszer egy kedves, gyermektelen házaspár, Emmi és Hans. A házaspár békésen és boldogan élt együtt, még akkor is, ha egy dolog beárnyékolta az életüket: sajnos nem lehetett gyermekük. Ez a szomorúság azonban valamiért mégsem volt olyan mély, mint azt gondolnánk, mert a patak, amelynek közelében éltek, szinte évente vagy kétévente az útjukba sodort egy-egy gyermeket. Így összesen három csöppséget nevelhettek fel: két fiút és egy kislányt, akik szó szerint áldásként érkeztek a házaspár életébe.

Egy napsütötte délutánon, sok-sok évvel a kislány megérkezését követően, Lotte kisállat-figurákat talált a víz sodrásában, és elindult követni az utat, ahonnan jöhettek. Egy jómódú, középkorú vadásszal találkozott, aki elmondása szerint a 12 éve halott felesége kedvére kezdett el faragni. Különös módon a kis Lotte nagyon megtetszett a vadásznak, leginkább azért, mert legalább olyan ügyesen faragott, mint a volt felesége. Amint elbúcsúztak, a vadász hazatért, és bármennyire is meglepő, otthona egy palota volt, és Alexander királynak hívták.

A király és a három csoda gyermek – Lotte, Theo és Fritz – napjai történetmentesen zajlottak tovább, egészen addig, amíg a király említést nem tett a kislánnyal való találkozásáról édesanyjának, magának a gonosz királynőnek. Ekkor az utóbbi felöltötte egy vénasszony gúnyáját, és elment felkeresni azt a tanyát, ahol az említett gyermekek éltek. Itt találkozott Lottéval, akivel bár csak rövid ideig beszélgetett, mégis átadta neki azt a hírt, amiért útnak eredt. Először is kiszedte a kislányból azt a tényt, amiről már ő is tudott, mégpedig hogy a gyermekek nem ismerik a szüleiket, majd megosztotta vele, hogyan tudhatja meg, kik ők: meg kell keresni az Igazmondó Madarat, és vinnie kell neki az arany fáról fagyöngyöt, valamint életvizet. A biztonság kedvéért elmondta neki azt is, hogy a Varázshegyre kell eljutnia, és ott véghez kell vinnie a madár kívánságait. Lotte este elmesélte testvéreinek, amit a vénasszony tanácsolt neki, de mivel sem Theo, sem Fritz nem foglalkoztak vele, ő sem beszélt tovább erről a dologról.

Másnap, különös módon Theo eltűnt, és mint utóbb kiderült, elindult a Varázshegyre, ahonnan sajnos nem sikerült visszatérnie. Nem sokkal később Fritz, hogy le ne maradjon, hasonlóképpen átjutott a hegyhez vezető átjárón, ám ő sem tért vissza. Mivel a szülők nem tudtak átjutni a varázsfalon, Lotte sietett a testvérei segítségére. Jósága, alázatossága és kedvessége mentette meg az ő és a kővé változott, akaratos testvérei életét is.

Először egy macskával bánt jól, aki felmászott a fára az arany fagyöngyért, majd egy madárnak kedveskedett, aki vizet hozott neki. Végül megtalálta az Igazmondó Madarat, aki bár elég bizonytalan volt, elmondta neki, hol vannak fivérei, és hogyan változtathatja vissza őket emberi formába. Lotte hálatelt szívvel távozott, és hintett meg néhány követ, hátha testvérei rejtőznek alattuk. Theo az egyik, Fritz pedig a másik próbánál akadtak el és dermedtek kővé, de szerencséjükre húguk megmentette őket. A nagy izgalomban azonban majdnem elfelejtették az igazi okot, amiért jöttek: megkérdezni, hogy kik ők valójában, és honnan származnak.

Az Igazmondó Madár ezt is tudta, és el is mesélte nekik, hogy a királynő valójában a gonosz nagymamájuk, aki vénasszonynak öltözve küldte el őket ide, hátha életüket vesztik. Ám nem ez volt az első próbálkozása: születésükkor is ő küldte el az egyik szolgálóját, hogy vegye el életüket. Annak azonban megesett a szíve az ártatlan gyermekeken, és sorsukra bízta őket. Így kerültek mindhárman Emmi és Hans óvó, féltő kezei alá.

Édesanyjukról, Maryről úgy hitték, hogy meghalt, azonban ő is elveszett a Varázshegyen, ahová a gonosz anyósa, Alexander király anyja küldte. A gyermekeknek sem kellett több, rögtön a palotához siettek, ahol el is mondták a hallottakat Alexander királynak, akinek nem is kellett több, hogy megmássza a Varázshegyet és megszabadítsa szerelmét, Maryt a kő fogságából. Az élet vize Maryt is megmentette, aki elmondta, hogy azért küldték fel a hegyre, hogy megmentse saját magát az átoktól, amellyel megijesztették őt a várban. Természetesen nem volt semmiféle átok, csupán a királynő szerette volna elkerülni, hogy egy egyszerű bábufaragó lány, mint Mary, gyermeket szüljön egy királyi családba.

A három gyermek és szüleik rögtön meglátogatták Hans-t és Emmit, ugyanis sem a csodagyermekek, sem pedig az újdonsült szüleik nem akarták megszakítani a kapcsolatot a gondviselőkkel. A történet vége örömmel telire sikeredett, bizonyára azért, mert a jóság és kitartás legyőzte a gonosz hatalmasnak hitt erejét.

Ebben a pillanatban, mint a mesélő nagyszülőnek, úgy az elfáradt gyermeknek is elapad a lélegzete, és csak halkan szuszog, miközben az álom már hálót is vetett rájuk. De nem bánják, hiszen tudják, hogy holnap új esti mese következik…

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály