A szerelem meghatározása

„Az emberek olyanok, mint a három pillangó a gyertyaláng előtt. Az első közelítve ennyit mondott: én ismerem a szerelmet. A második a lánghoz ért a szárnyaival, és azt mondta: én ismerem a szerelem égetését. A harmadik beledobta magát a láng közepébe, és elégett. Csak ő ismeri az igaz szerelmet.” – Farid ud-Din Attar

Ezekkel a gondolatokkal szeretném bevezetni a cikkemet, amelyben megpróbálom meghatározni, mi is a szerelem. Nem szeretem a matematikát, és nem is vagyok túl tehetséges benne, így kénytelen vagyok a szívemre hallgatni az elmém helyett. Megpróbálom mindenféle képlet nélkül megfogalmazni a gondolataimat.

Az első fontos dolog, amit mindenképpen el kell mondanom a szerelemről, hogy az igazi oldala távol áll attól az egyszerű, rózsaszín ködtől, amit gyakran társítanak hozzá. A szerelem nem az, aminek sok költő leírja; önmagában, mint fogalom, is nehéz megfogalmazni, de valódi mélységében érezni még nehezebb.

Szerelmesnek lenni annyit tesz, hogy meg tudnád bántani őt, és előfordulhat az is, hogy lenne is mivel, de egyszerűen a szívedre nehezedik egy hatalmas kő, valahányszor eszedbe jutna, vagy esélyed lenne rá, hogy megbántsd. És végül nem teszed meg. Nem teszed, mert tudod, hogy a benne lakó kisgyermek, akihez legalább annyira ragaszkodsz, most nagyon elszomorodna. De szerelem az is, amikor egy fárasztó, számodra fájdalmas nap után valakibe belemélyesztenéd a karmaid, hisztiznél, ordítanál, de vele, azzal az egy emberrel nem vagy képes ezt tenni, mert mielőtt haragod kitörhetne belőled, ő már ott van, és magához szorít. És még mielőtt megtörténne ez a pillanat, amikor nemcsak testek, de lelkek is találkoznak, valamiért nem tud a benned lakó kis ördög kibújni és haragra gerjedni, mert tudod, hogy neki jobban fájna, mint az egész napos szenny, amit te magadba szívtál.

Szerelem – legalábbis én annak hívom –, amikor a boltban kapott visszajáró pénzből két cukorkát veszek, és csak az egyiket eszem meg, mert a másikat a zsebébe csúsztatom, mint egy kisgyerek. Pontosan, mint egy huncut, törődő gyermek, aminek valójában ő is lát. És nem számít, hogy egy szigorú tanár, vagy egy kemény rendőr vagy, az igazi szerelmed egy gyermeknek lát, mert általa könnyedebb, gyengédebb és mindenekelőtt érzékenyebb vagy. Előtte nincs maszkod, de leplezni sem tudnád, ha lenne, mert az igazi társad nem a ruháidból vetkőztet le, hanem az álarcodból, amibe belebújtál, hogy soha senki ne ismerhesse meg a törékeny, gyermeteg részedet. Ő leveszi rólad, és érzed, hogy szellőzöl és lélegzel – de nem úgy, mint egy fullasztó, nyári napon a lakás belső szobájában, hanem úgy, mint egy tavaszi reggelen, amikor a kedvenc virágaid nyílnak a kertben. És te is köztük vagy.

Mert a szerelem nem fojt meg és nem gátol. Az igazi és örök szerelem óv és félt – de nem saját magát védve: nem azért teszi, hogy saját magát ne bántsa. Nem… Ennél sokkal fontosabb neki valami más, ami talán senkinek nem volt sosem ilyen fontos, és az a valami te vagy.

Téged akar, a te jómódodat, és azt, hogy mindened meglegyen. Nem akar elvenni a világtól, és nem akarja, hogy egy kalitkába zárt, árva cinege legyél. Azt akarja, hogy szárnyalj, és ha akármilyen gond miatt nem repülhet veled, akkor sem megy más helyet keresni a szárazföldön. Ő megvár, hogy amikor landolsz, elsőként foghasson karjaiba. Minden álmodnak örül, és minden célodat veled együtt akarja elérni. Nem, nem a nyereségért vagy az esetleges anyagi juttatásokért, hisz az igaz szerelem tudja, hogy nem a pénz számít, különösen akkor nem, ha veled lehet.

Azért támogat, és azért tervez veled, mert azt akarja, hogy mindig mosolyogni láthasson. Nem féltékenységből kísér el mindenhová (bízik benned), csak szimplán azért karol beléd az utadon, hogy ne félj.

Igazság szerint rengeteg, sőt temérdek gondolat kavarog a fejemben, de olyan nehéz ezeket szavakba önteni. Az igazi szerelmet nem lehet csak úgy beletömöríteni egy oldalnyi összefoglalóba, hisz ez egy érzés – olyasvalami, amit a zsigereidben érzel. Ha őszinte akarok lenni, nagyon sokan tévednek is vele kapcsolatban, mert azt gondolják, hogy keresniük kell ezt az érzést. Néha nem is magukban kezdik a kutatást, hanem másokban.

Pedig, akármennyire is nehéz elképzelni, minden ember egy társsal születik, akivel a közös történetük már a teremtés óta meg van írva. Épp ezért lehet az, hogy egész életében a szívében hordozza őt, és ha szerencsés, egy szép napon belebotlik – talán bevásárlás közben, vagy egy szakadt tréningnadrágban, amikor leszalad a postára. Ahogy illik mondani: jókor volt jó helyen, és talán egy csodálatos párra talált.

Egy olyan emberre, aki egy napon neki ígéri az egész életét, meghallgatja minden problémáját, és ha a parkban akar táncolni, ahol kis millió ember jár föl és alá, akkor bizony a kedvenc számát dúdolja majd neki. Ő lesz az az ember is, aki reggelente finom puszikat ad, este pedig meghálálja, hogy kitart mellette, és talán még egy imát is mond érte, mielőtt elalszik.

Ő az a társ, akivel ízletes ebédek készülnek – még akkor is, ha éveken át azt állította, hogy nem ért a főzéshez. És igen, előfordulhat, hogy valóban nem ért hozzá, de ez nem számít, mert ételeibe a szeretetet és gondoskodást rakja só és bors helyett. Ő lesz az, aki bal lesz, ha te jobb vagy, és kék, ha te zöld. Az az ember, akinek nem a világ és az elvárások diktálják, hogyan szeressen, mert ő ismer téged attól a pillanattól kezdve, hogy meglátott.

És talán a leghátborzongatóbb, egyben legaranyosabb ebben az, hogy valóban ismer. Mindenedet ismeri: a testedet, a lelkedet, az elmédet. És mégis szeret. Minden hibád és minden akadály ellenére is szeret.

Mert az igazi szerelem nem vak… dehogyis. Épp ez az, hogy a legtisztább tekintetű érzelem, amely minden hiba ellenére is szeret. Furcsa lehet belegondolni, de valahol mindenkire vár egy társ, aki nemcsak egy fejezetet ismerhet meg az életéből, hanem az egész könyvet – és így együtt írhatják meg a szerelem meghatározását.

Kiemelt fotó forrása: PxHere

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály