
Szenvedés és törékenység
A nő
Önmagát sokszor nem értő, titokzatos, mégis különleges emberi lény: a nő. Érzékeny, elveszett, törékeny, de nem fizikailag, hiszen némelyikük több terhet bír el, mint a férfiak. Belül vérző sebeit ápolja, miközben a világ felé mosolyog, és hazudik arról, hogy valójában hogyan van. Nem másnak, hanem sokkal inkább magának, hiszen ő az, aki ismeri egyedül a féltő, szerető kis angyalt, ami benne lakozik.
Nem mindegyik nő egyforma, hiszen a réti virágok között sincs két egyforma: az egyik illatos, míg a másik színével hódít. Formásak és gyengék, néha még a szél is kedvét leli abban, hogy tépkedje szirmaikat. Ilyenek ők is: ez köti össze őket, az élet. Nem csupán azért, mert mind élnek, hanem mert mindegyikük valamiért ugyanúgy él: félve. Az élet a rangosabb legelőkről őt tépi először, az árvát, az ártatlant. A keselyű is a legélesebb karmait nekik szánja, és ha elkoptak a hegyei, akkor támadja a férfit.
Tehát a nők harcosok, akiknek vékony testükön hatol át a fájdalom, de gyakran észre sem veszik. Előfordulhat, hogy azért hunyják be szemeiket, és szorítják össze fogaikat, mert áldozatot hoznak. Szenvednek, kínlódnak az általuk szeretett emberek jólétéért. Ők az anyák, a szerető feleségek és az érett gondolkodású tinédzser lányok, akik képesek szembenézni az ördöggel is, ha ragaszkodnak valakihez. Ugyanakkor büszkék, előkelőek, és van bennük valami rejtélyes, amiért a férfiak szíve eped. Ez alatt nem a testi vonzalomra gondolok, hiszen az egy másféle érzés lehet, talán mindkét nem számára, hanem arra, hogy a férfiak vágynak egy elegáns, tisztaszívű egyénre, amilyen a legtöbb nő.
A nők által válik teljessé az élet, hiszen ők adják az életet. Kilenc hónapon keresztül mint a vadmacska, védik gyermekeiket, és tulajdonképpen életen át féltik és óvják a jövő embereit. Az őszinte, tiszta szeretet, mely egy nő lelkéből indul és a szemein át sugározza be a világot, igazi kincs. Egy nőn mindig észrevehető, hogy mit érez, és bolond, vagy inkább vak, aki azt meri mondani, hogy bonyolultak. Nem, ők nem bonyolultak, csupán hasonló szeretettel, empátiával és toleranciával kell feléjük fordulni, ahogy ők teszik.
Voltak olyan idők, amelyekről leginkább a történelemkönyveink emlékeznek meg, valószínűleg azért, mert belegondolva sok mindent hátráltatott világunk fejlődésében az, hogy a nők évszázadokon keresztül elnyomásban éltek. A „elnyomás” egy elég enyhe kifejezés arra, ami ezekkel a drága lelkekkel történt: kényszerházasságok (amelyek sajnálatos módon napjainkban is előfordulnak a világ bizonyos részein), megkínzások, eltiltások, boszorkányság vádjával való lefejezések és még rengeteg más beteg és iszonyatos cselekedet, amit a nőkkel szemben követtek el. Szörnyű belegondolni, de sajnos mindez igaz volt, és több generáción keresztül uralta a világot. A kiemelkedő női elmék nem tanulhattak, nem kutathattak, és nem vehettek részt a Földet érintő tanulmányok fejlesztéseiben.
Később ugyan megengedték számukra, hogy hozzáférjenek a kutatási eszközökhöz, de a nevüket még mindig nem hagyták hivatalos vagy elismerő papírokon szerepelni. Ha a társadalom ebből a szempontból fejlődött is, a házak falain belül zajló dolgokba még mindig nem szólhatott bele senki, csak a férfiak. Néhány közülük – és remélem, voltak kivételek is – rendszeresen, apró dolgok miatt is bántalmazta a nőket. A verekedéseken és bántalmazásokon túl még azt sem engedték meg nekik, hogy elváljanak, vagy hogy esetleg önálló életet éljenek. A férfiak tartották el őket, ami elsőre talán nem tűnhet olyan szörnyűnek, de sajnos ennek is megvoltak a hátulütői: nem dönthettek még saját életükről sem, a gyermeknevelés és a házkörüli munkák pedig teljes mértékben rájuk maradtak.
A család fenntartója, azaz az apa, bár nem örült, hogy leánygyermeke született, amikor eljött az idő, előszeretettel házasította ki, vagy tulajdonképpen eladta egy gazdag családnak. Földekért, aranyért, vagy néha csupán azért, hogy egy szájjal kevesebbet kelljen etetni – eladta a lányát, mindezt bármiféle megtorlás vagy következmény nélkül.
A boszorkányüldözésekről pedig még egy szót sem szóltam, pedig ezek is gyakoriak voltak az évezredek során. Ha egy nő okosabb, szebb, vagy bármilyen más módon kiemelkedett a többiek közül, megvádolták, és a legnagyobb kínt szánták neki. Ez általában magát a halálbüntetést jelentette, de nem is akármilyen módon: hagyták, hogy elevenen elégjenek. A kínzó, megalázó és mindenekelőtt hátborzongató cselekedetek mellett valószínűleg voltak más undorító dolgok is, amiket a nőkkel műveltek, csupán nem kerültek feljegyzésre. De nem nehéz elképzelni őket.
Bár néhány bekezdésben a nők történelmének legsötétebb árnyékairól beszéltem, most szeretném tovább folytatni, és a nőket, mint semmihez sem hasonlítható, áldott teremtményeket bemutatni. A „semmihez sem hasonlítható” jelző szerintem valóban jellemzi a gyengébbik nemet, már maga a kifejezés is ezt sugallja. A női személyiség, a nők mivolta gyakran ellentétekben mutatkozik meg: néha kedvesek és lenyűgözőek, máskor pedig hisztisek vagy elkeseredettek. Minden teremtménynél előfordulnak ilyen magas hangulatingadozások, de mégis, javarészt ezt a jellemzőt a nőkre szoktuk leginkább ráragasztani.
Összességében, a mondandóm végéhez közeledve továbbra is azt állítom, hogy minden női lényben ott rejtőzik egy szépséghiba. Ezen nem a külsőt értem, hiszen a testi szépség relatív. Számomra azonban mindig a belső szépség felfedezése a legfontosabb, még akkor is, ha néha nehézségekbe ütközik.
Tehát, ahogy említettem, minden nőben található „hiba”, de ez valamilyen szempontból érthető is, hiszen gyengébbek, magukra hagyatottabbak, sérülékenyebbek a másik nemhez viszonyítva. Védekezniük kell, mint a sünök, annyi különbséggel, hogy tüskék helyett a szavaikat és a negatívnak tűnő cselekedeteiket vonják magukra. Eltérően mindezektől, a nők olyanok, mint a réten nyíló, szabad, független virágszálak, akiket hagyni kell élni. Olyan módon, ahogy nekik az megfelel, mert ők is Isten teremtményei, és nem is akármilyenek: néha indulatosak, mint a tenger, ragaszkodóak, mint a medve a bocsaihoz, és mindenek előtt értékesek, mint a tiszta levegő, amit minden élőlény nélkülözhetetlenül beszív.
Kiemelt fotó: Rassouli, Journey of Love
Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály