Céltalanság

Miért csökken a spirituális élet a modernitásban?

Nem tudom, kinek mi a véleménye, de személyes észrevételeim szerint az utóbbi időben – különösen diákok, fiatalok és fiatal felnőttek körében – azt tapasztaltam, hogy egyre kevesebben élnek spirituális vagy lelki életet, vagy ha mégis, akkor csak nagyon kevesen.

De mi is az a lelki élet? Talán előbb ezt kéne megválaszolnom.

Én úgy határoznám meg, mint egy olyan életvitelt, amely nem csupán eszméket követ, hanem a gyakorlatban is alkalmazza azokat. Hiszen ha valaki csak eszmeként tekint a lelki életre, kevésbé tudja használni azt a mindennapi problémák megoldására.

Az ember a világban él, másokhoz kapcsolódik, konfliktusokba kerül, és idővel problémákat halmoz fel. Egy szóval: tudat és cél; az embernek tudnia kell, mit akar. Hiszen, ha az ember vágyik valamire, de nem tudja pontosan, hogy mire, azzal pusztít. Ha viszont tisztában van azzal, mit akar, de hiányzik belőle az akarat, akkor törekvései hiábavalóak.

A legszembetűnőbb árnyalatot a vallásban és az úgynevezett jósló emberek gyakorlatában vettem észre, például azoknál, akik kártyajóslással vagy asztrológiával foglalkoznak. A vallás esetében ez abban nyilvánul meg, hogy valaki vagy alig ismeri a hitét, vagy kevés a hite, esetleg nem gyakorolja azt. Mindhárom esetnek ugyanaz a véglete: egy rossz spirituális élet, amely nem vezet sehova. Ugyanez igaz a jóslásra is: sokan céltalanul használják, mint egy eszközt, ahogyan a vallást is néha eszközként fogják fel, nem pedig valódi iránymutatásként. Pedig ezzel éppen a legfontosabb dolgot kerülik el, a célt.

Ehhez kapcsolódóan sokat gondolkodtam: mi lehet a magyarázata a céltalanság gyarapodásának?

Hisz ennek éppen az ellenkezője kellene, hogy igaz legyen. Az információ korában élünk, amikor elvileg a legjobb tudást és hitet érhetnénk el, mégis szenvedünk elérni. Ehelyett sokan csak felkelünk reggel, elmegyünk dolgozni, hazajövünk, és — jobbik esetben — a családunkkal töltünk időt, bár sokan élnek egyedül. Ezután lefekszünk aludni, és másnap kezdődik minden elölről.

Mi ez, ha nem céltalanság?

Erre a kérdésre próbáltam választ találni, hiszen ez a válság már egy ideje tart, és egyre súlyosabban érinti a mostani generációkat, de leginkább akkor kell félnünk, ha nem marad egy stabil generációnk életben. Erre az elvi képmutatásra azonban csak egyetlen választ találtam — ugyanazt, amit néhány évszázaddal ezelőtti válságok esetében is megoldásként alkalmaztak:

„Isten halott! Halott is marad! És mi öltük meg őt! Mivel vigasztaljuk magunkat mi, minden gyilkosok gyilkosai?”
(Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány, 125.)

Eme analógia-részlet számos választ adhat szinte minden modern probléma gyökerére, hiszen egyetlen dolog hiányzik az emberből: a cél, az isten, akit követhet — legyen az saját maga, a keresztény Isten, az univerzum, vagy bármi más. Bármi is legyen ez, az ember enélkül csak lefelé haladhat, más irányba nem. Mindenkinek ajánlom a teljes analógiát s az ezen való gondolkodást. Csak remélni tudom, hogy még vannak olyan emberek, akik Isten halála után is sikeresen találtak célt maguknak. Hiszen senki más nem ölhette meg Istent, csak mi, ezzel pedig uralkodókká váltunk. De mégis, boldogok tudunk-e lenni ekkora hatalommal és szabadsággal? Képes-e mindenki ugyanannyira jól a saját maga istene lenni?

A teljes idézet: https://www.oocities.org/oraveczbarna/Nietzsche.html

Kiemelt fotó forrása: https://theconversation.com/what-does-it-mean-to-be-spiritual-87236

Üveges István,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. A osztály