Megfelelési kényszer?

Legyünk őszinték egymáshoz és magunkhoz is, mindenki érezte már legalább egyszer az életében, hogy kényszeresen meg akar felelni valakinek vagy valaminek. Szüleinknek, barátainknak, a tanároknak, a szerelmünknek, esetleg a társadalmi elvárásoknak akarunk eleget tenni.

Az emberek ugyan mind nagyon különböznek egymástól, ez az érzés azonban egy olyan közös pontja az életünknek, amelyet többre tartanak, mint kellene.

Személy szerint, nálam a megfelelési kényszer egészen fiatal korban kezdődött, de ezzel minden valószínűség szerint nem vagyok egyedül. Legelőször talán a gyermekkori barátaim között éreztem azt, hogy igenis meg kell felelnem nekik, hiszen nem csinálhatok mindig mindent a szívem szerint, mert mind különbözőek vagyunk és nem érezheti mindenki jól magát a bőrében.

Ez egy elég fura gondolat egy kisgyerektől, aki még az élet rendjével sincs tisztában és nem kellene semmi probléma legyen az életében, ám én már egy olyan világban nőttem fel, ahol azt sulykolták belém, hogy igenis meg kell felelnem az adott társadalomnak, mert anélkül nem érhetek el semmit az életben.

Ez csupán gyerekként egy ártatlan, mégis annál ijesztőbb gondolat volt, ami néhányszor átcikázott a fejemen, azonban, ahogy növekedtem és minél több dolgot kezdtem el megérteni, és a mondatok mögött megbújó célzásokat is akadály nélkül kihallottam az emberek mondanivalójából, ezekhez a gondolatokhoz már cselekedetek is társultak.

A gyerekek kegyetlenek – mondják sokan. Ám a tinédzserek sokkal kegyetlenebbek. Tizenéves kor, általános iskola, ahol a gyerekek általában nagyobbnak hiszik magukat annál, mint amik valójában: gyerekek. Így már egészen fiatal korban képes akkora trauma érni egy embert, amiben sosem kellene részesülnie, pláne nem olyan korban, amikor még nem képes felfogni a szavak súlyát.

Öltözködés, testalkat, pattanások, frizura, iskolai átlag, családi háttér, elektronikai kütyük, manikűr, fogak, kinézet, tulajdonságok, baráti kör – s még több száz olyan dolog, amely alapján meg lehet ítélni valakit, azonban nem lenne elég hely ahhoz, hogy ezeket felsoroljam.

Jómagam is megannyi ilyen megítéléssel találkoztam, amelyek ártatlan megjegyzések voltak, mégis az elevenembe martak.

Miért nincs drágább cipőd? Miért nincs pasid 13 évesen? Miért nincs fogszabályzód, ha csálék a fogaid? Miért nem vagy soványabb? Miért nem autóval jössz iskolába, miért busszal?

Miért nem lehetsz okosabb, szebb, viccesebb, hogy aztán éppen ezekért tudjunk elítélni téged?

Egy gyermeknek otthon, már egészen fiatalkorában illene megtanítani azt, hogy senkit nem szabad elítélni semmilyen körülmények között. És sajnos, a legtöbb esetben egy fiatalnak éppen azért jönnek a szájára a bántó szavak, mert otthon is egy olyan környezetben van, amely ezt a viselkedést követeli meg tőle. A bántásokat, a lenézést, a kiközösítést.

Azonban azt, hogy megértőnek és elfogadónak kellene lennünk embertásainkkal, csak nagyon kevés felnőtt próbálja megértetni a gyermekével. Éppen ezért élünk olyat világot, amilyet. Ezért lesznek az emberek olyanok, amilyenek ma. Ezért nem tudunk megfelelési kényszer nélkül élni, s ezért nem vagyunk elégedettek magunkkal és a saját életünkkel.

Ne légy az, aki miatt valaki nem tud a tükörbe nézni.

Ne légy az, aki miatt egy ember feladja az álmait.

Mert ez téged nem előrébb visz, hanem hátrébb.

Beiland Patrícia,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar nyelv és irodalom szak,
I. év