„A matek szeretete mindig összekötött minket”

Egy kivételes tanárnő, Gál Ildikó pályájának pillanatai

Kevés olyan tanár van, aki képes évtizedeken át meghatározó szerepet betölteni diákjai életében. Ebben a cikkben ilyen elkötelezett pedagógussal beszélgettem el, Gál Ildikó matematika-tanárnővel, aki hosszú éveken át tanított, és akinek munkássága generációk emlékezetében él tovább.

K. D.: Mióta tanít, és hogyan kezdődött a tanári pályafutása?

G. I.: 1997-ben végeztem a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, és ebben az évben kezdtem tanítani is. A tanári pályafutásomat Szentjobbon kezdtem. Nagyon szerettem a szentjobbi diákjaimat, de az ingázás nem volt egyszerű, ezért két év után kérvényeztem az áthelyezésemet Váradra.

K.D.: Mi motiválta arra, hogy tanár legyen? És miért pont a matematika? Mindig is szerette a matematikát, vagy ez később alakult ki?

G. I.: A családban a testvérem és az unokatestvéreim között is én vagyok a legidősebb. A gyerekkori játékok alatt mindig én vigyáztam mindenkire, az iskolás években pedig sokat segítettem nekik a tanulásban. Valahogy úgy alakult, hogy a tanári szerepet már gyerekkoromban is kipróbálhattam, és ez nem állt távol tőlem, szívesen magyaráztam el a számukra bonyolultabb dolgokat. A matematikát mindig szerettem, ezt édesapámtól örököltem. Ha elakadtam kisebb osztályokban, mindig ő segített nekem.

K.D.: Mi a legnagyobb öröm és kihívás a tanári munkában és abban, hogy fiatalokkal/gyerekekkel kell dolgozni? Volt már olyan helyzet, amely igazán próbára tette a türelmét vagy kreativitását?

G. I.: A legnagyobb öröm az, amikor látom egy diák szemében, hogy érdekli, amit mondok, megérti a magyarázatomat (vagy legalább megpróbálja megérteni), tudja alkalmazni azt, amit megtanult. Persze az is nagy öröm, ha a különböző vizsgákon, versenyeken jó eredményeket ér el. Ugyanennyire boldoggá tesz az is, ha valakinek nem erőssége a matek, de mégis kitart, szorgalmas, kérdez, és sikeresen vizsgázik. A legnagyobb kihívást pedig az jelenti, hogy olyan diákot is rávegyek a tanulásra, akit nem érdekel a matematika. Mivel már jó sok éve tanítok, több olyan helyzetbe is kerültem, ami próbára tette a türelmemet. De minden esetben, ha nem is mindig azonnal, sikerült megoldást találni a problémára.

K. D.: Volt olyan diák, aki nagy hatással volt Önre, emlékezetes maradt a tanárnő fejében?

G. I.: Minden volt diákomra szívesen emlékszem. Voltak olyanok, akik országos és nemzetközi matekversenyeken vettek részt, és csak csodáltam őket az érdeklődésükért, logikájukért, kitartásukért. Volt, akinek nagyon jó volt a humora, vagy nagyon jó sportoló volt. Voltak nagyon csendesek is, akikről csak az érettségi, az egyetem elvégzése után derült ki, hogy milyen jó valamiben, és nagyon sikeres felnőtt lett belőle. És én büszke vagyok, hogy megismerhettem, taníthattam. Szerencsésnek mondhatom magam, mert több osztály is emlékezetes maradt számomra. Velük nagyon jó kapcsolatot tudtam kialakítani, jó hangulatban teltek az óráink.

K.D.: Mit csinál szívesen szabadidejében, milyen iskolán kívüli tevékenységeket űz?

G. I.: Szabadidőmben legszívesebben olvasok, leginkább szépirodalmat. Emellett még szeretek horgolni, kötni, ezek nagyon ki tudnak kapcsolni. Persze a családommal is szeretek együtt lenni, beszélgetni, sétálni, kirándulni.

K.D.: Hogyan nézne ki egy teljesen ‘álomiskola’ az Ön elképzelése szerint?

G. I.: Az én álomiskolámban nem lenne ilyen nagy mennyiségű kötelező tananyag. Minden gyerek a saját képességeinek megfelelő ritmusban tanulhatna. A diákokra nem nehezedne állandó nyomás, mert kell egy újabb jegy. Nem a jegyért tanulnának, hanem azért, hogy valahol alkalmazni tudják az adott ismeretet. És mivel minden diákból egyszer felnőtt lesz, aki meg kell tudjon állni a saját lábán, olyan tantárgyakat is bevezetnék, ami a mindennapi életben szükséges (pl. főzés, varrás, különböző eszközök használata).

A válaszokból is láthatjuk, hogy a tanárnő nemcsak tantárgyakat tanított, hanem segített a diákoknak felfedezni, mire képesek, és hogyan oldjanak meg nehéz helyzeteket – legyen az egy matekpélda vagy az élet egy kihívása. Az óráin szerzett tudás és tapasztalatok olyan alapokat nyújtottak, amelyekre sokan építhettek később.

Bár a tanévek egymást követik, és az iskolapadokban mindig új generációk ülnek, a tanárnő munkássága emlékezetes marad mindazok számára, akik valaha találkoztak vele. Az ilyen tanárok életeken átívelő nyomot hagynak maguk után.

Szeretném megköszönni Gál Ildikó tanárnőnek, hogy lehetőségem volt ezt az interjút elkészíteni. Nagy öröm volt belelátni a tanárnő gondolataiba és munkásságába, amelyek sokunk számára inspirációt jelenthetnek.

Kendi Dominik-János, 9. I osztályos diák interjúja a nagyváradi
Mihai Eminescu Főgimnázium Emishake című diáklapjában