Művészet a modernitásban
Bármerre néz az ember, minden változatos, színes, és a múlttól merőben eltérő. Autók, kocka tömbházak, pontosan kimért hidak – ez lenne a fejlődés? Ennyi volna az emberi lény fejlődésének bizonyítéka? Minden, ami új és érzékelhető? Egykor elképzelhetetlennek tűnt mindez. Mégis, van egy terület, ahol a fejlődés talán a leginkább kitűnik: Művészet.
A civilizációk hajnalán csak ültünk, és szemléltük a világot, akkoriban minden az ösztönökről szólt. Csakhamar azonban szórakoztató intézményeket és tárgyakat hoztunk létre, kultúránkat ezekbe szőttük bele, hogy minél személyesebbé tegyük őket magunk számára: színház, költészet, irodalom, olümpia, nyilvános kivégzések stb. Ez volt minden idők legnagyobb felfedezése: hogy az ember képes lefoglalni önmagát.
Az ellatinosodás után ezredéves csaták kezdődtek a hatalomért, miközben emberek és területek lángokban álltak, anélkül, hogy bármiféle fejlődést elértek volna. Minden kultúra sajátos volt egyszer.
Diverz volt egész Európa.
S amikor az embert megismerték – de nem ám azt az embert, akit a biológia tanai ismertetnek, hanem azt, aki bennünk lakozik, akit a sötétség eddig kalitkájában tartott –, ezzel a megismeréssel léptek eggyel feljebb; már nem csupán emberek voltak, hanem a világ tudott emberei.
A múlttal ellentétben – bár igaz, napjainkban is akadnak kiemelkedő művészek – a művészet haldoklik...
Legyen az az ipari túlfejlődés, az ál-művészi mesterséges intelligenciák térnyerése, az emberek teljes hidegsége és érdektelensége, vagy éppen a világ túlzott elfordulása és a célok görbülése miatt – a mai embernek már nem kell a művészet. Egyetlen szó vagy sor, egyetlen pont vagy vonal is elég neki, mert számára ez művészet.
De egy dolog sosem szűnik meg: azok az emberek, akik szeretnek, akik szeretik a művészetet. Ők folyamatos paraziták voltak a világon, kiszürcsölték a világ minden levét s italát, borát s mámorát. Ezeket az előkelő parazitákat csak úgy ismerhetjük meg igazán, ha a múltjukat vizsgáljuk, nem pedig a jelenüket, hiszen van épp elég bajuk.
Az emberek sok más érzésen kívül csak ezt ismerték: félelmet és bizonytalanságot. Ez volt jellemző a 20. század első felére, legyen szó az első világháborúról, a két háború közötti időszakról, vagy pedig a második világháborúról. És mit ismert ilyenkor legjobban az ember? Elmentek naponta a gyárba, és verdesték az új technológiát, ezeket a csodagépeket. Az ezen alapuló hatalom- és értékszemlélet bolygatta meg a jövő helyét, jobban mondva sírját.
Hiszen mit tesz ilyenkor az ember? Fél. Irtózatosan fél. Keresi a félelmére és szenvedésére a választ, hogy miért ilyen kegyetlen e világ. Azt hiszi, a világ meghalt, megölte a háború, és nem maradt semmi a helyén, főleg, ha kétszer is, jaj! Milyen szánnivaló. És ettől az időtől kezdve beszélhet az ember arról, hogy mindig bizonytalan a világban, ebben a sok változásban és kétségben. Egyszerűen feladták, de legtöbben már magukra figyeltek a világ helyett.
Ez a lázadás volt az, amely a művészetet már nem az elavult képekre, nem is a világra, hanem az emberre és annak a világról alkotott képére építette. Ez volt az egyik, ha nem a legnagyobb és legszebb változás. Ezek a sebek soha nem gyógyultak be az ember lelkében, így megmaradt és általánosodott ez a művészi felfogás. De lassan újra olyan időkhöz érünk, amikor túl fájó lesz az embernek szembesülni a saját képével. S akkor merre fordul? Felkutatja a világ egészét és saját maga egészét, lerombolja magát és a világot, csak hogy elmeneküljön az ezredéves szenvedéstől?
„A régi világ haldoklik, és az új küszködik megszületni, ez a szörnyetegek ideje.”
(Antonio Gramsci)
Kiemelt fotó: Berthold Von Kamptz, Modern Chaos Life
Üveges István,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. A osztály