Természet – Pontos Kristóf versei

Atyám, jöjjön el az országod!

Atyám, jöjjön el az országod,
Mint hajnali fény, mi lágyan hasít,
S mint folyó, mi csendben áramlik,
Új világot sző, mi végleg ránk tekint.

A szélben hallom lépteid súgását,
Mint halk patak, mi kövön siklik,
Minden ága, minden virága
Téged kér s hív, némán várva.

A csillagok között pihenj, Atyám,
Mint égi fénysugár, mi némán ölel,
Téged világítva be, mint gyertya lángja,
Eloszlatja a félelmet s megpihentet.

Jöjj el hát, Atyám, ne késlekedj,
Mint friss harmat, mi földre száll,
Mert nélküled minden üres és sivár,
A te országodban a lelkem csak megnyugvásra vár.

Természeti szerelem

Ó, szél, ki lágyan simítja arcom,
Mint kedves érintés, mire rég vágyom;
A folyó suttog, halkan, szelíden,
Mint szívek dallama éjjeli csendben.

Az erdő mélyén, zöld lombok alatt,
A természet szívünkbe titkot arat;
Minden levél, minden ágon rezzen,
Egyetlen pillanat örök szerelmem.

Napfény csókol a hűs víz tükrén,
Mint te, ha rám nézel, tisztán, szívből én;
A föld illata, az ég színjátéka,
Mind a szerelmünk örök szent lánca.

Csillagok őrzik éjjel az álmunk,
Hold kíséri léptünk, bárhol is járunk;
A természet és mi, kettőből egy,
Szerelem fon minket, világot teremt.

A nap íve alatt

A hajnal csöndje lassan éled,
A Nap sugara földre lépked,
Mint égi ecset, arannyal fest,
Az éj sötétje messze reszket.

Felszáll a fény, az ég ragyog,
A szívben lüktet száz titok.
A rétek zöldje, harmat öle,
Az égbolt mélye bársonyt lehel.

Dél fénye éget, lüktet, tombol,
Az árnyék rejteke most vágyakat bont,
A madarak hangja halkan száll,
Csak szellő érinti az erdők dalát.

Lassan elcsitul a forró tánc,
Az est színe csendes palást,
A napkorong most lenyugszik,
Fáradt szívünk is elcsendesedik.

S míg az éj sötétje rám nehezül,
Csillagok gyúlnak, fent ezüstös derű.
A nap íve, mint írott vers,
Újrakezdődik most egy újabb történet.

Pontos Kristóf,
Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium