Néma zuhanás – Kágyi Nina verse

Néma zuhanás

Egy pillanat, mi örökké tart,
egy csendes sikoly, mi belül marad.
Lelkem árnyékában elfojtott szavak,
csillagok közt sötét szakadék tátogat.

Nincs már hang, ami hívna tovább,
szívem kalapál, de nem talál kiutat.
Útvesztők közt bolyong a lélek,
átkarol a semmi, és elér a végzet.

Egy hajszálon függ a létezés,
súlyos, hideg, kínzó érzés.
Híd alatt folyó, az ég felett fény,
de bennem minden szétfoszlik, mint köd az éjén.

Kiáltanék, de nincsen szó,
a csend ölel, és hull a hó.
Remény fakul, mint régi kép,
s az idő, mint kés, mindent széttép.

De talán a mélyben van még valami,
egy halvány szikra, egy hajnalnyi.
Mi lenne, ha mégis tartanék,
ha nem zárnám le, csak várnék?

Talán a fájdalom szélén túl
valami új kezdődik, mi most még túl durva, túl hűvös,
de talán élet, nem puszta vég.
Talán egy nap megszületik a békesség.

Kágyi Nina,
Nagyváradi Művészeti Líceum,
12. E osztály