Pillanatok – Pontos Kristóf versei

Vágyakozom látni a jövőt

Léptem neszét a holnap hallja,
Ahogy átsuhanok az árnyak falán.
Szerelmed súlya, mint égő hajnal,
Szívemen lüktet, emel, nem hagy árván.

De vágyom messzebb, túl minden képen,
Ott, hol a világ még formátlan ábránd.
Hol nem csak karod, de földek reménye
Ölel át engem, szárnyát kitárván.

Látni akarom, hogy hova vezet
A kéz, mely most még csupán keres,
A jövő szeme, mint tiszta üveg,
Kíváncsi fényével ránk nevet.

S vajon lesz-e hely, hol csillagokat
Nem takar árnyék, nem zár fal?
Hol ember és ember, föld és patak
Együtt zeng egy végső dallamot.

A jövőt kutatom: szeretni vágyom
Téged, s azt, mi még rejtve van.
Összefonódva vagy szívet kitárva ölelni
úgyis téged foglak egy végső dallamon.

A csók

A csend hídján tétova léptek,
szemekben titkok, árnyak égnek.
Lüktet az este, szívünkben láz,
szó helyett érint a pillantás.

Közel hajolsz, s az idő megáll,
ajkunkon táncol az égő vágy.
Lágyan szólít, mégis perzsel,
a csókban minden remény megbújhat egyszer.

Egy pillanat – örökké éghet,
a mint folyó, partot keres az élet.
A csók a kezdet,
a híd, az ígéret szívünkbe írja a végtelenséget.

Gyerekkori álom

Volt egyszer egy mező, hol játszottam rég,
és a napfény szőtte aranyszál szőnyegét.
Szél suttogta titkait a fák között,
minden bokorba egy új csoda költözött.

A patak, mint ezüst kígyó, úgy szaladt,
kavicsain csillogott a holdsugár alatt.
Bátran léptem, lábam alatt zöld fű,
mintha az ég is lehajolt volna, úgy gyűlt.

Az álmok ott születtek, hol a felhők jártak,
s minden madárdalban új meséket vártam.
Házikóm volt, fa tetején egy rejtekhely,
ahonnan a világ hatalmasabbnak tűnt, mint kell.

Minden este csillagokkal hintett ég,
altatódalt súgott, s hozott új reményt.
Gyermek voltam, szabad, tiszta és boldog,
az álmok ott éltek, ahol ma már csak a foltok.

Néha még látom azt a régi mezőt,
a fák árnyékát, a patakot, az erdőt.
Gyerekkori álmok, miket soha el nem adok,
őrzi a szívem az elmúlt, szép dallamot.

Pontos Kristóf,
Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium