Versek csípős napokra 2. – Pap Nikoleta munkái

Tél

A kert már nem zöld,
most nem nyílnak benne tavaszi virágok.
A Nap is ritkábban süt,
a hidegben pedig fázok.
A táj puszta,
kietlen, kopár sivatag.
Kérdezem én: ha elmész
nekem ugyan mi marad?
A hó lassan szitál,
a tetőt fehérség lepi be,
A hóember már épül,
vaskalap a fejére.
Csak én ülök a szoba közepén,
újság a kezemben,
nézem a kietlen, kopár tájat,
szívem bezárva,
az üresség vermében.

Eső

Esik, zápor zúgja szét,
hogy eljött a nyár,
és te újra szerettél.
Nyár volt, égetett a Nap,
tudtam, hogy ez így nem sokáig maradhat.
Esett az eső, esernyő volt kezemben,
csak felemelni,
fel az égbe, nem sikerült megtennem.
Felnyújtani, fel az éghez,
hogy ne ázzak pacalra,
nem mertem,
s nem is tudtam,
hisz nem vagyok én, mint a többi,
nem illek a kupacba.

Rét

Virágok, csupa színesek,
piros és sárga, mindenféle címesek.
Tőlük ragyog a rét,
rájuk kacsint a Nap,
s Hold testvér is
rájuk szórja a sugarat.
Mosolyognak, ékeskednek
az arató legénynek,
s kérik, hogy legalább,
az ő szárukat hagyja meg.
Pipacs és a kis pitypang,
a gyerekek kedvence,
tudja ő is,
hisz vagy száz van otthon belőle.
A rét csendes, csak a mezei egér a lakója,
mégis ő a virágok kedvességet hozója.
Este csendes a rét minden zuga,
otthon van már az arató legény húga.
Ő szedi a virágokat, elrendezi őket.
S ő készít fel minden növényt a pusztító őszre.

Fotók címe: Titok

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály