borító szilárd

Szerelmes ének?

Előzetes megjegyzés:

Mai tanulmányom azért született, mert fel akartam hívni az olvasók figyelmét arra, hogy léteznek olyan irodalmi alkotások is a világirodalomban, amelyek nem teljesítik a címben megígért dolgokat, sőt mi több, rácáfolnak az olvasói elvárásokra. Erre az egyik legjobb példa a J. Alfred Prufrock szerelmes éneke, amely semmilyen mértékben nem teljesíti a cím által kiváltott olvasói elvárásokat, ehelyett a reménytelenségről, kudarcokról szól, és még a happy-end is hiányzik a végéről. Ebben a kontextusban, ilyen szemszögből nézve úgy gondolom, hogy már nem egy teljes mértékében száraz szöveg, inkább figyelemfelkeltő, hogy ilyesmi is létezik az irodalomban.

Forrás: uab.edu

T. S. Eliot és költeménye

Thomas Stearns Eliot 1888-ban született St. Louisban, egy jelentős iparos fiaként, aki egy jó kapcsolatokkal rendelkező bostoni családból származott. Eliot a Harvardon végezte el az alapképzését és a mesterképzését is, irodalom és filozófia szakon. A disszertációját a Sorbonne-on és az Oxfordon folytatott további tanulmányai során fejezte be. Azonban, amikor kitört az első világháború, és megakadályozta, hogy visszatérjen Massachusettsbe a doktori védésére, Eliot Angliában maradt, és teljes mértékben a költészetnek szentelte életét.

1914-re már sokat dolgozott a J. Alfred Prufrock szerelmes éneke (The Love Song of J. Alfred Prufrock) című művén, amely a következő évben jelent meg. 1914-ben találkozott száműzött honfitársával, Ezra Pounddal is. Pound mentoraként és munkájának támogatójaként is szolgált. Jelentős szerepet játszott Eliot legmeghatározóbb versének, a The Waste Land a szerkesztésében is. Ez a mű, amelyet először 1922-ben adtak ki, egy újfajta költészetet kovácsolt a háború által romba döntött modern világ töredékeiből. Bár Eliot később is írt még verseket és kritikákat, semmi sem volt olyan hatással, mint a The Waste Land, amely egy megfelelően megtört himnusz egy szétesett civilizációhoz. Eliot 1965-ben hunyt el Londonban.

A J. Alfred Prufrock szerelmes éneke egy ikonikus modernista vers, amelyet az amerikai születésű költő, T. S. Eliot írt az 1910-es évek elején, de csak 1915-ben jelent meg. Merész a formai újításaiban és maró kritikájában a modern létezésről, a „Prufrock” egy elidegenedett és határozatlan beszélőt középpontba állít, aki saját szexuális frusztrációjával van elfoglalva.

Ahogyan a nők, akiket kíván, távolinak tűnnek számára, úgy a nyugati művészet és irodalom hagyománya is, amely elidegeníti őt, még akkor is, ha csodálja annak legnagyobb teljesítményeit. Messze nem egy igazi szerelmes dal, a vers a meghiúsult valóság és a vágy közötti szakadék mélyen fájó érzését jeleníti meg. A költemény történelmi kontextusát vizsgálva két irodalmi irányzatot is meg kell említenünk: a drámai monológ tradícióját, illetve a a francia szimbolista mozgalmat.

Sok kritikus a „Prufrock”-ot a drámai monológ hagyományához sorolja. A drámai monológok hasonlóak a színdarabokban megjelenő monológokhoz, és a kiemelkedő irodalomkritikus, M. H. Abrams szerint három dolog jellemzi ezt a formát. Először is, a drámai monológokat egy adott időben és helyen egy konkrét egyén mondja el, aki nem a költő. Másodszor, kifejezetten egy hallgatóhoz szólnak, akinek a jelenlétét nem említik kifejezetten, hanem inkább a beszélő szavai sejtetik. Harmadszor, elsődleges céljuk a beszélő jellemének feltárása. A Viktoriánus korban a drámai monológot nagy előszeretettel használta a brit költő, Robert Browning olyan írásaiban, mint például a Dramatic Lyrics (1842) illetve a Dramatis Personae (1864). Bár Eliot személyesen elutasította Browning munkáit, a „Prufrock” sokat merít ennek a viktoriánus elődnek a sajátosságaiból.

A francia szimbolizmus néven ismert mozgalom a tizenkilencedik század végén alakult ki egy költőkből álló csoport körül, beleértve Charles Baudelaire-t, Arthur Rimbaud-t és Stephane Mallarmé-t. Ezek a költők, ellentétben elődeikkel, elutasították a naturalizmus és realizmus esztétikáját. Ahelyett, hogy közvetlenül próbálták volna ábrázolni a valóságot, a szimbolisták a képzelet segítségével akarták megvilágítani a mélyebb igazságokat. Álmok, látomások és más asszociatív képkészítési módok révén ezek a költők, Rimbaud szavaival élve, a „rendszeres érzékszervi zavar” előidézésére törekedtek. Ahogy Jean Moréas a „Szimbolista Kiáltványában” kifejtette, az érzékek ilyenfajta felborítása paradox módon segít feltárni a dolgok felszíne mögött rejlő mélyebb jelentéseket. Eliot lelkes tanítványa volt a francia szimbolistáknak, és a „Prufrock” erőteljesen viseli ennek a nyomait, mivelhogy ahelyett, hogy egy szerelmi vallomás lenne, amint a költemény címe is sugallja, inkább egy mély merülés a „beszélő” lelki világában.

Eliot versének a beszélője egy férfi, akit csak J. Alfred Prufrock néven ismerünk. Prufrock példázza a prototípusos modern ember gyötrődő lelkét: jól képzett és ékesszóló, mégis elkeseredett és érzelmileg merev. Ahogy a monológjából kiderül, a gondolatai kanyargósak, kitérőek és töredezettek. Ezek a rendezetlen gondolatok hozzájárulnak az általános határozatlansághoz és önbizalomhiányhoz, különösen a nőkkel való kapcsolataiban. Prufrock folyamatosan elképzeli — vagy talán felidézi — azokat a szexuális vonzalommal kapcsolatos helyzeteket, ahol a nők távol maradnak, vagy elkerülik a fizikai vagy érzelmi intimitásra tett kísérleteit, vagy teljesen elutasítják őt. Ezért jelenthetjük ki, hogy a vers címe erőteljesen ironikus: a valódi „szerelmes ének” helyett a szerelem elérhetetlenségéről szóló panasz.

Forrás: depositphotos.com

Az a tény, hogy Prufrock saját alkalmatlanságát kritizálja, továbbra is arra ösztönöz minket, hogy Guido da Montefeltro modern tükörképének tekintsük őt, aki a vers előtt megjelenő Dante poklából származó részletet mondja el. Guido a pokolban van, mert hamis tanácsot adott. Hitt abban, hogy Dante is halott, és ezért nem tud visszatérni a földre, bevallja szégyenét a költőnek. Hasonló módon Prufrock, aki a saját poklában van, vallja be nekünk olvasóknak a szégyenét. Fontos megemlítenünk a szoros kapcsolatot T. S. Eliot Prufrockja és William Shakespeare Hamletje között. Különösen fontosak Prufrock karakterének elemzésében William Shakespeare-re tett utalásai. Kulcsfontosságú itt az a pillanat, a vers végén, amikor Prufrock megidézi Hamletet (111–119. sorok):

Nem! Nem vagyok Hamlet királyfi, nem is törekszem erre;
Talán kíséretéből egy udvaronc lehetnék,
A kifejlet felé gördítve a cselekményt,
Eszköz csupán; ha kell, tanácsot ont,
Boldog, ha szükség van szolgálatára,
Előrelátó, furfangos, de gyáva;
Bár mindig kész magvas szentenciákra,
Kissé buta, a kacagást kiváltja —
S néha majdnem a Bolond. (Kálnoky László fordítása)

Prufrock szoros párhuzamba állítható Hamlet herceggel annak szorongó gondolkodása és határozatlansága miatt. Prufrock ugyanolyan tanácstalannak érzi magát, mint Hamlet herceg, amikor felteszi a kérdést: „Lenni vagy nem lenni. Ez itt a kérdés.” Úgy, ahogy Hamlet is egy intenzív belső lelki örlődésen ment keresztül, Prufrock lelke is szenved az elutasítások és a sikertelenségek miatt.

A költeményben számos irodalmi téma jelenik meg, de egyik sem romantikus érzésekkel, szerelemmel kapcsolatos, hanem inkább a csalódás, az elutasítottság, elidegenedés, töredezettség és szégyenkezés doméniumába tartoznak. Olyan témák dominálnak J. Alfred Prufrock szerelmes énekében, mint például az időbeli ismétlődés, a szorongás, lecsúszás, pokol, társadalmi sikertelenség, megkötözöttség és tehetetlenség. A „Prufrock” hangulata mélyen elidegenedett, ami az elszigeteltség és elidegenedés érzéseire utal. Az elidegenedés érzése kétségtelenül tematikus a versben. Nemcsak a beszélő van elszigetelve a gondolataiban, hanem az elidegenedés képei is folyamatosan felbukkannak a versben, különösen a nőkkel kapcsolatban. Erre a legjobb példa a vers refrénje, amelyik a költeményben kétszer is megismétlődik:

A szobában a nők jönnek és mennek,
Michelangelóról beszélgetnek.”

A beszélő távolinak ábrázolja a nőket, akik más dolgokkal foglalkoznak és másról beszélnek. Hasonlóképpen, Prufrock egy nőt említ, akit teljesen félreértett (97–98. és 109–110. sorok), valamint sellőket, akik „nem fognak nekem énekelni” (125-ös sor). A töredezett szerkezet is remekül megjeleníti Prufrock gondolatait, belső gyötrelmeit. Az elméje talán könnyebben ábrázolható; mindenhol ott van, önkérdésekkel és önérzékenységgel megszakítva, önmagába visszatérve. Prufrock gondolatmenete mélyen fragmentált, de a hangja Eliot nagyobb teljesítménye, amely elveti a The Waste Land magvait.

Mi Prufrock hangja költői értelemben?

Nehéz válaszolni, mert rengeteg történelmi költői hang kombinációja található meg benne. A vers egy drámai monológ formájában érkezik. Ez tehát Prufrock hangja: a múlt és a jelen hangjainak fragmentációja, amelyek valahogy harmonizálnak. A The Waste Land-ben Eliot egy olyan verset írt, amelynek vokális eredete rendkívül változatos és rejtett, akárcsak Joyce Ulysses-é.

Maga a verszárlat sem oldja fel a költemény komor, elkeseredett és reményvesztett hangulatát. A reménytelenség végigkíséri az egész verset az elejétől egészen a végéig, amivel egyedül csak a cím áll ellentétben: J. Alfred Prufrock szerelmes éneke, mivelhogy, egy szép és elbűvölő szerelmes verset ígér az olvasó számára. A költemény elolvasása után viszont rájövünk arra, hogy még a cím sem az, aminek tűnik, mivelhogy a vers rácáfol a cím által keltett olvasói elvárásokra, komorsága megmaradván egészen a végéig.

No Happy Ending

Kiemelt fotó forrása: https://litkicks.com/prufrock/

Erni-Szakács Szilárd