Márkus Zoltán versei

Szemed ragyog

Szemed ragyog, enyém nem,
Búsul is az keményen.
De mikor lát:
Felszabadul mind a korlát.

Közeledni nem merek,
Körülötted emberek.
Kíváncsi vagyok:
Ilyennyire szemed hogy ragyog?

Megtartom a távolságot,
Te viszont azon nem rágod
Saját magad,
Szépnek lenni szép feladat.

Azt várom, hogy én szememet
Lángjával tiéd gyújtsa meg.
Vár a halál:
Úgyse érek én haza már.

Köd

Nem emlékszem, régen volt,
Mikor szép volt az égbolt.
de Most már nem szép,
Füstfelhő sok, szerteszét.

Beöltözik a város.
Tisztán látszik: hajlamos
egy Elrablásra
Sötétfehér ruhája.

Egyedüllét – nem lehet!
Megfogja a kezemet…
és Majd’ hirtelen
Még magamat sem lelem.

Szabadulni nem tudok,
Lehet, nem is akarok.
hisz Jó ez nekem,
Kényelmem el nem engedem.

Mahfuzur Rahman, The Lonely Drifter

A holdfény

A holdfény előbújt lassan.
Vajon
Szeretné, hogy megmutassam,
Vagy nem kéne?
Ő is látja: szép a fénye.

A holdfény ma engem választ.
Sajnos
Hiába! Nem kapok választ
Semmire se!
Hogy lehetnék szerelmese?

Hogy lehetnék szerelmese
Úgy, hogy
Minden, amit mond, az mese?
Hazudozik!
Nem találom az igazit.

Eljön az ideje annak
Egyszer
Majd kinyílik minden ablak.
Szél fújdogál:
Egyre hüvösebb a halál.

Márkus Zoltán,
Ady Endre Elméleti Líceum,
11. D osztály