Ősz és emlék – Kágyi Nina verse

Ősz és emlék

Sárgult fák közt suhan a szél,
levelek tánca búcsút remél.
Halk zörgésük, akár a sóhaj,
mintha szív szakadna, újra,
óhaj.

Az ősz lassan a tájat öleli,
minden arany, és minden
megfeszíti
az időt, mely egyszer megállni
látszott,
de most újra elsodor minden
álmot.

Szerelmünk, akár az ősz,
elenyészett,
levélként hullt, mit szél nem
kímélt meg.
Egyszer zöldellt, élt és
ragyogott,
majd az idő színtelenre
fakított.

A fa, mint emlékünk, áll most is
még,
de ágai közt már csend az, mi
kísér.
Gyökere mély, de lombja már laza,
a múlt emléke fájó fuvalma.

Ahogy az őszben minden
múlik,
úgy emlékünk is múltunk nyomán
hullik.
De talán a tél hófehér karja
új reményt hint majd a fákra,
s arra.

Hát hadd hulljanak a levelek
sorra,
s hadd tisztuljon minden üres
borra.
Mert minden elmúlás új kezdet ígérete,
s az ősz, bármily fájó, élet regéje.

Kágyi Nina,
Nagyváradi Művészeti Líceum,
12. E osztály