Rapszódia – Üveges István verse

Rapszódia

Te Sors!
Hogy csináltál ily szörnyeteget,
Amit te úgy hívsz: élet?
Ez csakis színes tragikomédia,
Miben Isten kikacagna;
Értelmetlent, amit adtál nekem,
Kitépé rútbús szívem,
Kifacsarnád vértől mentesre,
Majd elcserélnéd bűnre!
Boldogság az, amiért kiáltok,
De nem éreztetnék semmit ezek a világok,
Csak a „nihil novi sub coelo”-t,
S szerelem, ami sem új, sem régi, megtagadod,
Átfényesíted majd a Napot,
S lucskos fényed felmagasztalod,
Szegény kenyérre kényszerítesz,
De csak égő pengével etetsz!
Örökké kárhoztatlak én téged,
De tudom, majd visszasírlak téged,
Betemetem magam a Szent Földdel,
Majd az új Isten belőlem felkel,
Nietzsche vigadni fog s megbecsülni,
De majd csak fogok gondolni s ülni,
Mindegy, mit gondolok, mit nem,
Csak jón s gonoszon túl érzem,
Egzisztenciális krízisbe esem,
S egyszer pisztollyal eldurrantom az eszem,
Elfekedetedik, mint a fekély,
S benne rágja kukaccal a szeszély.
Imádlak, visszavárlak s utállak
Sors szeretetem, soha nem állak
Meg, s örökké fakadni fog, míg élek,
De örökké tagadni is foglak, ti istenek!

Üveges István,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. A osztály