MA_Szakítsd meg a láncot_CSillag Viktória

Szakítsd meg a láncot!

A transzgenerációs trauma kérdése olyan mélységeket érint, amelyek az emberi létezés alapvető rétegeit tárják fel, és a családi, kulturális örökség sokszor rejtett aspektusaira irányítják a figyelmet. A szüleinktől és nagyszüleinktől örökölt tulajdonságaink – például egy-egy jellegzetes szemszín, bizonyos tárgyak vagy vagyon – mellett olyan érzelmi és pszichológiai lenyomatokat is magunkkal hozhatunk, amelyek sokkal kevésbé kézzelfoghatóak. A trauma, amelyet egy adott generáció nem tud feldolgozni, továbböröklődik, és súlya az utódok életét is megterhelheti…

Ez a jelenség azért különösen figyelemre méltó, mert nemcsak a biológiai örökségről szól, hanem azokról a megélésekről, érzelmekről és tapasztalatokról is, amelyeket a szülők – akár öntudatlanul is – továbbadnak. Ha egy trauma nem talál feldolgozási lehetőséget, annak következményei maladaptív sémák formájában jelennek meg az utódok életében. Ezek a sémák olyan ismétlődő érzelmi, gondolati és viselkedési mintázatok, amelyek gyakran megnehezítik az egyén számára, hogy teljes életet éljen. A családi dinamikákban ezek a mintázatok újra és újra felbukkannak, függetlenül attól, hogy azok az egyén számára hasznosak vagy károsak.

A transzgenerációs trauma felismerésének kezdete a holokauszt túlélőinek és utódaiknak tapasztalataira vezethető vissza. „A holokauszt egy társadalmi és szociális trauma, amelynek emlékét valamilyen formában minden ma élő ember őrzi.” (onfejlesztoakademia.hu) Az Amerikai Pszichológiai Társaság egy 1966-os kutatása arra mutatott rá, hogy a holokauszt túlélőinek gyermekei jelentősen magasabb pszichológiai stressz szintet mutattak, ami klinikai depressziót, szorongást és poszttraumás stressz szindrómát idézett elő náluk. Megdöbbentő tény, hogy ezek az érzelmi és pszichológiai hatások olyan leszármazottakban is megfigyelhetők, akik a trauma idején még nem is léteztek.

A kérdés az, hogy hogyan lehetséges az, hogy egy olyan esemény, amelyet személyesen nem éltünk át, ilyen mélyen befolyásolja az életünket. A válasz részben a genetikai lenyomatokban, részben pedig a szülők viselkedésében és az általuk közvetített életigazságokban keresendő. A trauma által okozott stressz például károsítja az immunrendszert, amelynek hatásai generációkon átívelhetnek. A kutatások azt mutatják, hogy a traumák emléke és hatása nemcsak szülőről gyermekre, hanem akár nagyszülőről unokára is átszármazhat.

Ezek a lenyomatok azonban nem örökérvényűek. Bár sokszor kényelmesebb arra hivatkozni, hogy viselkedésünk és problémáink a múltbeli traumák következményei, ez a hozzáállás hosszú távon nem segít. Az eseményeket, amelyek az életünkre ilyen mély hatást gyakoroltak, valóban nem lehet eltörölni, de az, ahogyan viszonyulunk hozzájuk, a mi kezünkben van. A feldolgozás folyamata fájdalmas és összetett, de elengedhetetlen ahhoz, hogy megszakítsuk a negatív mintázatok láncolatát.

Mindig is úgy gondoltam, hogy az írás az egyik leghatékonyabb eszköz a traumák feldolgozásában. Az írás lehetőséget nyújt arra, hogy szavakba öntsük mindazt, ami belül nyomaszt minket, és ezáltal könnyebbé válik a belső feszültségek oldása. Amikor azonban mélyebben kezdtem el foglalkozni a témával, találkoztam Földvári József gondolataival, amelyek új perspektívát nyitottak előttem: „Bár a verbális nyelvet átszövik a kézimunka metaforái, a gyógyulás, a traumatikus élmény kézimunka általi feldolgozása az írásterápiánál, a traumatikus élmények kiírásánál sok esetben sikeresebbnek bizonyul.” (Trauma, Gender, Irodalom című kötet). Bár magam még nem próbáltam ki ezt a módszert, rendkívül érdekesnek találom.

A pedagógia területét tekintve is releváns, hogy a kézimunka már gyermekkorban szerepet kap. A gyerekek különböző kézműves tevékenységei nemcsak a kreativitást fejlesztik, hanem lehetőséget adhatnak a belső konfliktusok kifejezésére is. A készítés folyamata, amely során az ember szinte fizikailag formálja meg gondolatait és érzéseit, segíthet az érzelmi feszültség oldásában és a traumák feldolgozásában. Az a meggyőződésem, hogy ez a technika már gyermekkorban is eredményesen alkalmazható, hiszen a kézműves tevékenység önmagában is terápiás hatással bír: miközben az ember valami újat hoz létre, lehetősége nyílik arra is, hogy kifejezze magát, megnyíljon, és talán kimondja azt, ami a felszín alatt rejtőzik.

A lánc megszakítása nem egyszerű feladat, hiszen a múlt lenyomatai mélyen belénk ívódtak, és gyakran észrevétlenül hatnak ránk. Mégis, a felismerés és a tudatos feldolgozás az első lépés afelé, hogy felszabadítsuk magunkat és szeretteinket a generációkon át öröklődő terhek alól. Ha képesek vagyunk szembenézni a fájdalommal, amely nemcsak a miénk, hanem elődeinké is, és megértjük, hogyan formálta az életünket, lehetőségünk nyílik arra, hogy más mintázatokat alakítsunk ki. Ez a folyamat nem csupán felszabadító, hanem egy új kezdet záloga is lehet.

Csillag Viktória,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar-Angol nyelv és irodalom szak,
II. év