Csillag Viktória: Hogyan mondjak búcsút?

„Segítség!” – kiáltottam. Még mindig itt ülök a kávézóban, és bámulok kifelé az ablakon. Az esőcseppek egyre csak verik az üvegét, miközben gyorsasági versenyt űznek belőle. Nagy az ablak térfogata, olyan nagy, hogy akár ezernyi esőcsepp is megfér rajta. Cikáznak az autók oda-vissza, soha meg nem állnak egy percre sem. Elgondolkodom: „Hogy lehet valaminek, ilyen rendszere, s mégis zűrzavara?” Nehéz érzés telepszik a mellkasomra, mert egy ismerős illat csap meg. Fahéj és kávé. A nosztalgia illata ez, mely lassan járja át a testemet, miközben visszagondolok…

Elmélkedésem közepette mintha fiatal lányok önfeledt nevetését hallanám, egészen észrevétlenül beleveszek a kacagásuk áradatába. Mintha egy könnyű, pajkos szél sodorna el, mely csacsogásukat és bolondozásukat hozza magával. Egy röpke pillanatra úgy érzem, mintha velük szárnyalnék, s mégis a valóságban, lépésről lépésre távolodunk egymástól. Zene csendül a levegőben, mint egy múltbeli emlék, melynek forrása homályban vész el.

Most a padban ülök, várom, hogy az óra elkezdődjön. Zsongás vesz körül, hisz mindenki beszélget valakivel. Én is beszélnék, de szavaim elvesznek a zajban, mintha csak egy tompa visszhang lennék a térben. Érzem, hogy része vagyok valaminek, mégis egy különös érzés kerít hatalmába. A múlt emlékei kavarognak a lelkem mélyén, és próbálom elkerülni a búcsút. De muszáj. Muszáj elengednem. Bár szívesen megtartanám. Mert hiányozni fog. Hiányozni fog a lányok játékos kacagása, a csípős beszólásaik, az órákról való lógás izgatottsága, mely színesítette a mindennapjaimat. Hiányozni fog a zaj, amit együtt csaptunk. A búcsú közben a lelkem egy része kihullik, mert tudja, hogy véget ér valami, ami egykor szerves része volt. Hiányozni fog az az érzés, hogy van hová tartoznom. Hogy valakikhez tartozom. Nem akarom, hogy véget érjen. Nem akarom elengedni. Még nem. Bárcsak lenne még öt percünk. De már nem lehet. El kell engednem.

Egy hang szólít meg, hogy zár a kávézó, s ekkor döbbenek rá, hogy igazából elbóbiskoltam. Álom volt csupán az egész, mert itt nevetnek most is velem, pont mint a régmúlt időkben.

Csillag Viktória,
Partiumi Keresztény egyetem, Magyar-Angol nyelv és irodalom szak,
II. év