Csillag Viktória: Csendes éj

Egy távoli kis falu csendjét csak a karácsony reggelének lágy neszei bolygatták meg. Az ablaküvegen keresztül halványan derengett a holdfény, és az utca minden zugát vastag hótakaró fedte. Korán volt még az ajándékbontáshoz, azonban egy kislány már fent volt, sőt ébren tartotta az éjjel. Nem a gyermeki izgatottság ragadta el, hanem a hiány, amit minden karácsony reggelén érzett, és valójában az év minden napján.

A hideg szinte beszivárgott a paplana alá, de mégsem bánta. Felült az ágyban, és az ablakhoz lépett. Kint a hó vastagon takarta be a tájat, csak a szomszéd kéményének füstje festette szürkéskékre. Elmosolyodott: végre fehér karácsonya lesz! Gondolatai ezer felé koszáltak, de szeme egy pontra tévedt. Édesanyját pillantotta meg a havas utcán, ahol éppen hóembert épített. Hirtelen már nem is tűnt ridegnek a táj, melegség vette át a helyét.

Édesanyja mosolya a legnagyobb jeget is felolvasztotta szívén. Azonban Liza szíve már egy ideje jégbe borult, mert rég látta édesanyját. Izgatottan, de meglepetten sietett le a lépcsőn, ki az utcára, hogy még gyorsan elkapja szeretett édesanyja alakját.

Ott ált. Vastag, sötét kabátot viselt, fejére egy régi, mintás sálat kötött. Szépítgette a hóembert, már csak az utolsó simitások maradtak hátra. Büszkén fejezte be munkáját, mikor kezét összecsapva hátrafordult.

Ekkor Liza szíve mintha kiugrott volna a helyéről. Olyan régen látta édesanyját, hogy attól félt, elfejetette arcának vonásait. Azonban most, hogy ott állt előtte, emlékezett. Emlékezett a vörös fürtökre, a smaragzöld szemekre és a csillogásra, ami egész arcára kiült. Az az enyhe mosoly a száj sarkában, az a mély, meleg tekintet – mindent felismert benne.

Liza tétován lépett közelebb, érezve, hogy a lábai szinte remegnek a bizonytalanságtól. Csak a kezét emelte magasba, hogy megsimítsa rég nem látott anyja arcát. Azonban a művelet sikertelen volt, nem ért oda keze.

– Anya? – kérdezte halkan, és a szavak úgy vágtak bele a csendbe, mint kés a jeges vízbe.

A nő közelebb lépett, és mosolygott. Egy pillanatra minden elcsendesült Liza körül: a szíve dobbanása, a hó ropogása, a világ minden zaja. Csak az anyja volt ott, mintha semmi sem változott volna.

– Szia, kicsim – szólalt meg az anyja hangja. Liza megdermedt. Ez az a hang, amelyet évek óta csak az álmaiban hallott… El sem hitte, hogy most újra találkoznak.

– Ez nem lehet – suttogta Liza. – Te… már nem vagy itt.

Az anyja mosolya szelíd maradt, miközben a hóesés tompította körvonalait.

– Mindig itt vagyok, Liza. Csak néha elfelejted.

Liza térdre rogyott a hóban. Az emlékek egyre erősebbé váltak: a közös nevetések, az anyja meleg ölelése, a hideg havas napok, amikor úgy érezte, a világ teljes és örök. És most itt volt előtte, újra… mégis távol.

Amikor felnézett, a nő eltűnt. Csak a hóember maradt ott, egyszerű és tökéletlen, mint gyerekkorában. A valóság fájdalmas élességgel tört rá.

Rájött, hogy mindez csupán képzeletének játéka volt, elméjének kétségbeesett kísérlete arra, hogy visszahozza azt, amit soha nem tudott igazán elengedni. A fájdalom, amely régóta súlyként nehezedett a mellkasára, most mintha egy árnyalatnyival könnyebbé vált volna. Eszébe jutott, hogy a gyász nem az, amit egyszerűen magunk mögött hagyhatunk; sokkal inkább egy állandó kísérő, amely idővel szelídebbé válik. Nem kell túllépni egy elvesztett szerettünk halálán – elég, ha megtanulunk együtt élni az emlékekkel és az érzésekkel. A lényeg nem az, hogy mit veszítettünk, hanem az, hogy mennyi minden adatott meg, és mennyi szépség rejlik azokban a pillanatokban, amelyek örökre velünk maradnak.

Csillag Viktória,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar-Angol nyelv és irodalom szak,
II. év