Sajtószabadság

George Orwell gondolatai, kritikája a brit cenzúráról

Elöljáróban: mai írásom gyűjteménye, összegzése George Orwell Sajtószabadság című munkájának, mely a negyvenes évek brit cenzúrájáról szól. A cikkben minden politikai utalás (politikusok, pártok, pártújságok, szervezetek) kizárólag a történelmi hitelesség miatt kapott helyet. A szöveg saját véleményemtől, és politikai állásfoglalástól mentes.

George Orwell egyik leghíresebb kisregénye, az Állatfarm a harmincas évek végén ötlött a szerző fejébe, ebből viszont csak a negyvenes évek közepén lett kiadatott könyv. Orwell, amikor rájött, hogy munkáját politikai okokból nem publikálhatja, megírta a könyv tervezett előszavát, melyben a brit cenzúráról fejti ki gondolatait.

Első ízben Orwell arról ír, hogyan működik szerinte a brit cenzúra: a hadi helyzettől függetlenül mindig akad egy olyan téma, amelyet „nem illendő” kimondani vagy publikálni sem újságban, sem rádióban, sem színházban. Ezeket a tiltott gondolatokat a viktoriánus kor szigorú illemszabályaihoz hasonlítja, amikor például „nem volt illendő nadrágokról beszélni egy hölgy jelenlétében”. Orwell úgy véli, a cenzúra nemcsak a neves napilapokat érinti, hanem a földalatti hetilapokat is. Rámutat, hogy sok olyan témát, amelyet máshol főcímre emeltek, a brit sajtó figyelmen kívül hagyott. Ezekért cenzúrákért azonban nem a kormányt teszi felelőssé, hanem a polgárságot, a lapok tehetős vezetőit és a központosított brit sajtót, akiknek szerinte bőséges okuk van bizonyos információkat cenzúrázni.

Második paragrafusában leírja, szerinte miért alakult ki ez az irányvonal: mégpedig, hogy elvárják a szovjet Oroszország bálványozását. Szerinte a sajtó minden szereplője nagyon jól tudja, hogy ez a dolga, bármi, amit a szovjet rezsim eltitkolna, feketelistás, és bárki, aki kritikus velük szemben, szintén nem várhat sok jóra. Orwell észrevételei szerint az angol értelmiség 1941 óta szakadatlanul nyelte a szovjet propagandát, sőt, ha a sors így kívánta, a hiteltelen orosz álláspontot adták az angol emberek kezére. A szerző itt a Vörös Hadsereg 25. évfordulójával példálózik, amit a BBC Trockij megemlítése nélkül közölt le, és semmiféle negatív hatást nem eredményezett az angol értelmiségben. Orwell arról is említést tesz, hogy a brit sajtó nagy mértékben az oroszok pártjára áll a megszállt országokról szóló cikkeiben. Erre két jugoszláv politikai vezető, Tito Marsall és Draža Mihajlović példáját hozza fel: az oroszok által védett Tito ellenfelét, Mihajlovićot a németekkel való kollaborálással vádolták meg, és ezt a brit sajtó is felkapta. A szőnyeg alá söpörték, hogy a férfi fejére a németek 100 ezer márkás vérdíjat tűztek, de azt mindenhol harsogták, hogy Tito Marsallért is ennyit kínál Németország.

Bár Orwell sosem volt különösen vallásos, egyházhoz sem tartozott, kifejezetten szerette az anglikán vallást (temetkezési helye, az All Saints templomkert például anglikán). Ezen írásában azt is kifejti, hogy a katolikus egyháznak nagy a hatalma cenzorként. Szerinte, ha egy katolikus pap kerül botrányba, azt a média elhallgatja, de egy anglikán lelkész botrányait széles körben közlik. Azt vallja, „nagyon ritka, hogy katolikusellenes hangok színpadon vagy filmen megjelennének.” Orwell szerint ezek érthetőek, hiszen a Daily Worker-től sem várhatja el az ember, hogy a Szovjetuniót támadja, ahogy a Catholic Herald sem fogja támadni a pápát.

Ezek után rátér arra, szerinte miért nem tetszett az angol értelmiségnek könyve: az értelmiség azt mondaná, nem volt eléggé jó irodalmilag, de nem ebben látja a teljes igazságot. Szerinte „az angol értelmiség, vagy legalábbis a nagy része ellenezni fogja ezt a könyvet mert megrágalmazza a Vezérüket és (meglátásuk szerint) visszaveti a haladás ügyet.” Véleménye szerint, ha kiállna a Vezér mellett, legyen akár tízezerszer is ennyi hibája, kiadnák, szeretnék, és még ünnepelnék is az Állatfarmot. Megítélése szerint a Left Book Club évek óta silány, mocskolódó és igénytelen szövegeket publikál, csak azért, mert „azok azt szajkózzák, amit hallani akarnak.”

Orwell a következőkben felteszi a kérdést: van-e joga egy népszerűtlen, vagy akár egyenesen ostoba véleménynek sajtóhangot kapni? Ha ilyen formában tálaljuk a kérdést, még az angol értelmiség is igennel válaszolna. De ha kicsit átfabrikáljuk konkréttá a kérdésben szereplő véleményt, és azt egy Sztálint támadó bírálatként prezentáljuk, nem lenne valószínű, hogy az értelmiség megengedné a vélemény megjelenését – állítja Orwell. Véleménye szerint szinte kizárólag az irodalmi és tudományos értelmiségek vetik meg a szabadságot, miközben nekik kéne a szabadság legnagyobb védelmezőinek lenniük.

A továbbiakban arról beszél, hogy a jelenlegi oroszőrület csak annak a jele, hogy a nyugati világ gyengül. Állítása szerint a történelem irányvonala most követendő példának tette meg a Szovjetunió bálványozását, és eszerint a szovjet érdekek követését, melybe a cenzúrázás és akár a történelemhamisítás is helyet kap. John Reed Tíz nap, amely megrengette a világot című munkáját hozza fel példának. Reed a bolsevik forradalom alatt Oroszországban tartózkodott, így megírta a forradalom történetét első kézből. Reed halála után a szerzői jogok a brit kommunista pártra szálltak, akik pár éven belül a könyv összes eredetijét megsemmisítették, kihúzták belőle a Trockijra tett utalásokat és Lenin előszavát is. Orwell szerint erre egy radikális értelmiség egyből negatívan reagált volna, és „ezt a hamisítást az ország minden irodalmi lapjában leközölték és elítélték volna”.

Ugyanakkor Orwell bízik egy ”jobb kor” eljövetelében: „És ha a puszta becstelenséget így eltűrik, az sokkal többet jelent, mint az e pillanatban divatos Oroszországot csodálni. Nagyon valószínű, hogy ez különös divat nem tart sokáig. Úgy sejtem, mire megjelenik a könyvem, a szovjet rendszerről alkotott véleményem általánosan elfogadott lesz.” Annak ellenére, hogy bízik a változásban, nem tartja helyénvalónak egy felfogást a másikra cserélni: „De mi haszna is lenne ennek önmagában? Nem feltétlenül jelent haladást az, ha az egyik dogmát egy másikra lecseréljük.”

Orwell szerint a brit pacifisták is folyamatosan az orosz érdekekért harcolnak: míg a brit önvédelmet támadják, és azonnali tűzszünetet sürgetnek, a Vörös Hadsereg katonai beavatkozásait nem bírálják. Orwell erre is az értelmiség gyávaságában talál választ: „Ezt az ellentmondást csak egyféleképpen magyarázhatjuk meg: ez pedig, hogy gyávaságból az értelmiség nagyrészével szeretnének tartani, akik inkább a Szovjetunió iránt mutatnak hazafiságot, mint Nagy-Britannia iránt.” Orwell úgy látja, az emberek elfogadták, hogy nem érdemei, hanem politikai tartalma miatt jelenthet meg, kaphat érdemet egy könyv, vagy éppen azért dobják süllyesztőbe. Szerinte a valódi szabadság nem a fasizmus legyőzésében valósul meg, hanem abban, hogy az embereknek akkor is joguk van elmondani véleményüket, ha azt egyesek nem akarják hallani.

Cikkemet Orwell idézetével zárnám:

„Úgy tartom, hogy a fennálló orosz rezsim összeségében egy gonosz dolog, és követelem a jogot, hogy ezt kimondhassam, annak ellenére hogy a Szovjetunió szövetségesei vagyunk egy olyan háborúban, amelyben a győzelmünket kívánom.”

Vajna Csongor,
Szacsvay Imre Általános Iskola,
8. osztály