Pap Nikoleta – öt költemény

Fény a rácsokon

Várakozom,
s mégsem nyit senki ajtót.
Félek és fázom,
nem találom a helyem.
Egyedüllét,
magányos esték,
melyek körülvesznek,
s el nem eresztik
gyenge szívem.
Nem szerelem,
s nem is bánat, mi bennem lappang,
csak egy bús idegen,
ki nálam otthont,
helyet kaphat.

Határ

Mi választ el minket
az örök boldogságtól?
Az emberekért jót tevő,
kegyelmes világtól?
Mi nem enged továbblépni,
az emlék, vagy a jövő képe?
Miért nem enged messze menni,
erdőre és vad vidékre?
Bekerített, s nem enged a nagy kő
tovább menni, mely a szívnek
lehetne egy könnyű lejtő.
Nyisd ki kapud,
drága határ, engedd, hogy szárnyaljak!
Madár voltam mostanáig,
de kalitkámat hátrahagytam.

Soha el nem múló…

Soha el nem múló,
a síron túl is tartó
beteges szerelem.
Egyre jobban érzem,
hogy kiléteddel
csak sebet hagysz szívemen.
Menj el, s térj vissza,
de ne várd, hogy
a legvégén majd szívem befogad.
Nem otthonod már e lakhely,
eszmém az, mi kitagad.

Könnyű szellő

Arcomat simogatja az őszi szél keze,
szavaim általa nem juthatnak olyan messze.
Kiáltok, hogy gyere már, kit rég várok én,
ki szívemet megváltod, lelkemet feltárod,
egy fagyos téli nap reggelén.
A hó lehullott, a madár elrepült,
az őszi szél simogatása is kihűlt.
Kitől várjam a fiatalság
legszebb hajnalát,
s kitől várjam életem
örökre szóló dalát?
Nem várok én már semmire,
röppenek a széllel,
e sötét éjjelen eltűnök
a fénnyel.

Valami készül

Valami készül, s reméljük pozitív,
a magyar nemzet számára utat mutat,
semmit el nem veszít.
Annyi mindent megéltünk,
s annyi nép megbántott,
elfogadtuk, hogy elvették tőlünk
otthonunkat, Magyarországot.
Harcolunk most szívvel, testtel,
a gyáva sem mer nem küzdeni,
bizonyára ő is restell.
Dehogy restell, mind itt vagyunk:
nyelvünk, jövőnk, el nem hagyunk!
Kicsik, nagyok összefogunk,
más ország előtt meg nem rogyunk.
Itt az idő, most kell tenni,
száz csatával szembe menni,
hogy a nyelvünk virágozzon,
s a holnap csak jót hozzon!

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály