A KULTURÁLIS IDENTITÁS KÓDJAI

Tanulmányrészlet Vida Gábor Egy dadogás története című regényéről

A fejlődésregény, a családregény, a történelmi regény és a memoár műfajai keverednek Vida Gábor Egy dadogás története című könyvében. Fikció helyett, családja konfliktusain keresztül, kegyetlen őszinteséggel tárja elénk három nemzedék történetét. Vida Gábor egyáltalán nem Tündérkertként ábrázolja Erdélyt, inkább olyan világként, ahol a többnyelvűség és a multikulturalizmus néha komoly társadalmi feszültségekhez vezet. Távolról nézve Erdély hagyományosan az idill és erkölcsös élet homogén régiójának hat, de ha közelebbről megvizsgáljuk, rájövünk, hogy több sebből vérzik.

Bánki Éva szerint „Távolról idilli, közelről elviselhetetlen. Anyák uralta, jellegtelen, gyökértelen, apátlan vidék – nem azért, mert az apák háborúban szolgálnak, hanem mert a nőknél rosszabbul viselik a rendszer megalázó infantilizmusát.”

A regény szoros kapcsolatban áll az utazási irodalom műfajával is, mivelhogy az író, Kisjenőtől Barótig, Aradon és Kolozsváron át egészen a Bărăganig, szinte egész Erdélyen keresztülviszi az olvasót. Tizenkilenc novellaszerű fejezete majdnem kronologikus sorrendben követi egymást; az elsők Vida Gábor gyermekkoráról szólnak, míg a regény végén a rendszerváltásról, a kommunista diktatúra összeomlásáról olvashatunk. Igazán olvasmányos írás, nem tartalmaz nehézkes szavakat, és mindvégig egyszerű, könnyen érthető módon fogalmaz. Nehéz letenni, a történetvezetés és a családi események lebilincselik, magukkal ragadják az olvasót.

A regény tehát Vida Gábor élettörténetén keresztül, 375 oldalnyi terjedelemben mutatja be Erdély multikulturalizmusát. Ebben az irodalmi műalkotásban nyoma sincs a sűrítésnek, a tömörítésnek; a szerző bőven hagy magának teret az apró részletek, a mindennapi események bemutatására.

A könyv borítója már önmagában is magával ragadó. A rajta megjelenő fénykép, egy tűlevelű fenyves légifelvétele, a cselekmény helyszínét adó régió jellegzetességét jeleníti meg, egyben arra hív, hogy kinyissuk, majd fedezzük fel a titokzatos világ részleteit.

Vida Gábor édesanyja erdélyi székely származású volt. Nehéz családi körülmények között, apja zsarnokoskodása alatt nevelkedett. Tanulmányai végeztével elmenekült jó messzire, a Partiumba. Itt találta meg magának a meghasonlott fiatalembert, akin és annak családján aztán ugyanúgy uralkodik a nő, mint egykor saját apja őrajta. Az önálló véleményt, függetlenedést nem veszi jó néven, mindig mindenbe beleszól, akkor is, ha nem ért hozzá. A számára kellemetlen tényeket titkolja. Létfontosságú neki a látszat, hogy családja az elvárt társadalmi és erkölcsi normák szerint él: „Mi egy rendes család vagyunk, mondja anyám, valahányszor arra a következtetésre jutok, hogy mint egy rendes családban, nálunk sincs rendben valami. Nálunk sincs rendben semmi, csak úgy tűnik és úgy teszünk, mások is elhiszik, vagy másokat sem érdekel, hogy mi van pontosan, vagy mi nincs.”

Apa és fia között erőteljes konfliktus, ellentét feszül. Míg Vida Gábor a racionalitás, az észszerűség eszméjét testesíti meg, addig apjának a diktatúra agymosottjaként sosincs saját véleménye, rendszerint a rezsim elfogadott tekintélyeire hivatkozik. A köztük levő szakadék miatt az apa el sem olvassa fia műveit, szerinte egy kortárs nem értheti meg a múltat. Megátalkodott kommunista tömegember, aki a saját fiáért sem áll ki, amikor azt a rendőr felszólítja, hogy borotválkozzon meg. Még négy szem közt sem ad neki igazat, ami a fiúban természetesen csalódást okoz, de ennek ellenére nem ítéli el: „Nem kell ebből arra gondolni, hogy apámat gyávának tartom akkor, meg nem is az, bár fiatalkorában rendesen megtanították félni.”

A regény talán legdrámaibb, legmegrendítőbb fejezete A hadsereg című, amely a kommunizmus átnevelő, identitást megbontó eszmevilágát mutatja be, sok értelmetlen, agresszív, félelemkeltő és kínzó esetet, amelyek a szerző életét keserítették: „… feküdj-kelj, fuss ide, fuss oda, laposkúszás. Felrepedezik a kezünk, vérzik a hüvelykujjunk hajlata, csontig behasad, fáj, elfogy a ragtapasz, az ember behajlítva tartja a hüvelykujját, így még nehezebb csuházni, nem megy a munka, feküdj-kelj, futólépés, laposkúszás. Behasadoznak a körmeink, a kézfejünkön a bőr repedéseiből kiserken a vér, váltóruhánk nincs, kiül a zubbonyra és a nadrágra az izzadság sója, büdösek vagyunk, és viszket mindenünk, mosdani még lehet esténként, de ugyanazt a rongyot vesszük vissza, első hét után viszket, második hét után csíp, a harmadik hét után…”

A regényben egy ápolónő fogalmazza meg a diktatóra lényegét: „criminalilor (gyilkosok)!”, aki szimbolikus értelemben akár az egész nép szónokának is tekinthető. Ő ezeket a szavakat akkor ejti ki, amikor egy-egy megkínzott és tönkretett fiatalembert kórházba szállítanak.

Habár Vida Gábor regényének az Egy dadogás története címet adta, a mű középpontjában mégsem a címben megnevezett beszédhiba áll. Azt szinte elejétől a végéig a multikulturalizmus iránti vonzódás, a más nyelvekkel és kultúrákkal való szimpatizálás hatja át. Tinédzserként Vida egy olyan francia szakos tanárnővel került kapcsolatba, aki a multikulturalizmus szellemiségét hirdette és nyitottságra, egymás iránti toleranciára ösztönzte diákjait: „Világok nyílnak meg előttem, óra előtt mindig kávét főz, mindig másmilyet, amikor Prousthoz érünk, igazi madeleine-t süt, nála eszem először sült gesztenyét, óra után általában teázunk, zöld és fekete, indiai, ceyloni, kínai, orosz, grúz, mindet más-más csészéből, kis szertartással és a kötelező kultúrtörténeti adalékkal.” – írja Vida, aki a könyvében megjelenő sztereotípiákon túl nagy gazdagságban tárja föl az Erdélyben élő népcsoportok kultúráját, gondolkodásmódját, életvitelét és világszemléletét.

Erni-Szakács Szilárd