Amikor megöregszünk… – Pénteki vívódások

Múlt héten hazafelé utazva olyan jelenséggel találkoztam, ami talán nem is volt új számomra, mégis teljesen meglepett, majd elgondolkodtatott.

Szokás szerint igyekeztem a pénteki legelső vonatot elérni, ez pedig azt jelenti, hogy sokszor kénytelen vagyok elkéredzkedni az utolsó órámról, de megéri, hisz a lehető leghamarabb a családommal lehetek.

Az első vonathoz tartottam, ahol bódítóan nagy tömeg várt. Bár a több millió túlzás, de körülbelül két-háromszázan álltunk a peronon, mind ugyanarra a vonatra várva. Ez pedig elég keserves, ugyanis gyerekek, felnőttek, munkások és péntekenként hazautazó, honvágyban szenvedő diákok küzdenek azért a néhány helyért, amit a vonat biztosít.

A peronon állva kezeimet összekulcsolva imádkoztam Istenhez. Ahhoz az Istenhez, akihez mindig szólok, akármilyen élethelyzetben is legyek, hogy most is segítsen meg, mert a mai nap után már nincs erőm hazáig állni…

Körbenéztem, átpillantottam a tömegen, és láttam, hogy idős emberek, kik életük kenyerének javarészét már elfogyasztották, kisbabák és kismamák, akik számára az őszi szellő bizony nagyon veszélyes, és a hajnali négy óta utat taposó és építő férfiak is mind állnak. Valószínűleg ugyanaz a gondolatmenet futkos fel-le az ő fejükben is: Istenem, kérlek, ma segíts meg, mert a mai nap, a hét, az elmúlt évek után én már nem tudok hazáig állni!

Persze, néhány olvasó a cikkem ezen részénél talán meg is áll, és befejezi az olvasást, mert azt fogja gondolni, hogy unalmas és túldramatizálom a helyzetet. Azok számára viszont, akik maradnak, elmondanám, hogy lehet, ez nem egy háború, vagy egy kínzó szörny, járvány előli menekülés, de mindenképp egy péntek délután. Aki tudja, tudja. Az a péntek délután, ami évről évre változatlan, hisz mindannyian az első vonatra sietünk, hogy az otthon kapuit minél előbb elérhessük. Mind szenvedünk, akár lelki, akár fizikai fájdalmainkban, és ez megbénító, ezek összességében pedig ki ne szeretne egy kényelmes helyet, egy pihenőt a hosszú és fárasztó útra?

Helyzet felvázolása: pipa! Haladjunk most tovább.

Hamarosan megérkezett a vonat, és már indult is a tódulás, mintha valami ingyen kelmét osztogattak volna felszálláskor. Barátnőmmel találtunk egy módszert, hogy a tömeg előtt felszálljunk a fékező vonatra, de ezt nem szeretném elárulni – még szükségünk lesz rá jövő héten is. Visszatérve a tárgyhoz: végül lett helyünk, lefoglaltuk az ajtó melletti legelső két helyet. Ezeken a napokon nem illik (mondjuk nem is lehet) válogatni; ha találsz helyet, leülsz.

Két esemény is történt, amely az embereket felzaklathatja, ezek közül az egyik a fiatalok, a másik pedig az idősek kárára szólt, na de hadd meséljem el.

Amint leültünk a meleg kabinba, épp lehúzva kabátunk cipzárját, egy idősebb hölgy hatalmas dühvel szállt fel a vonatra (jóformán szét sem nézett), egyből azt szajkózva, hogy ő nem érti, hogy ezek a fiatal lányok miért nem állnak fel, és adják át helyüket neki? A tolongással együtt odébb is haladt, de gondolataimat nem tudtam elterelni a szavairól. Hatalmas bűntudat furakodott a szívembe, valószínűleg jogosan, de hangszálaimnak nyoma veszett, hirtelen egyetlen szó sem jött ki a számon, hogy utánakiáltsak, tessék, foglaljon helyet, itt az enyém. S valószínűleg értelme sem lett volna, hisz ha nem szívből adsz valamit, inkább ne is add! De miért kérte? Jobban mondva, miért kellett olyan csúnyán, ekkora gúnnyal követelnie azt a helyet, amiért én is imádkoztam, én is futottam.

Lehet, kissé neveletlennek tűnök majd ezek után, hirtelen én is annak érzem magam, de folyamatosan az jár a fejemben, hogy emberek civakodnak egymással, azért, mert a vasúttársaság sem péntekenként, sem vasárnaponként nem tud legalább egy kabinnal többet szolgáltatni, hogy mindenki épségben, lelki és testi sérelmek nélkül érhessen haza.

Utunk tovább folytatódott, és egy ehhez hasonló, kicsivel mégis kellemetlenebb eseményre lettem figyelmes. A kalauz megkérdezte a közelünkben ülő négy fiút, átadná-e valamelyikük a helyét egy rokkant bácsinak, aki hosszú, két és fél órás útra készült. Ennyire ugyan nem részletezte a bácsi helyzetét, és talán ebből kifolyólag lett a fiúk válasza nemleges, elnézésüket kérik. Ekkor nagy zsörtölődés támadt a vonaton, sokan úgy viselkedtek, mintha ők olyan szívesen odaadnák a helyüket. Már épp készültünk felállni, amikor egy mellettünk ülő fiatal hölgy felkínálta a helyét. Szép gesztus volt tőle, még akkor is, ha a vonatút hátralévő részében folyamatosan úszkált az öndicsőítésben, hogy ő milyen jó ember is. Én amondó vagyok, hogy ha jót teszünk, tegyük azt csendben. Mindenki tudta, hogy ő adta át a helyét, nem volt szükséges másfél órán keresztül hántorgatni, hogy milyen jó dolgot tett ő.

Na de, hogy befejezhessem a történetemet… Megérkezett a bácsi, több ember segítségét is kérte, ugyanis két mankóval jár, ezek nélkül pedig egyetlen egy lépést sem tud tenni. Mikor végül leülhetett a felkínált helyre, a tömegből néhány személy (jelzem, olyanok is, akik csak 15 percet utaztak), sugdolózni kezdett, hogy ők is állnak, nekik mégsem adott helyet senki.

A vonatút hamar eltelt, hazaértem épségben, ám most a vonatozás nagy élményein gondolkodom.

Ki is a jó? Az, aki elkéri mástól a helyet, holott a vonaton rengeteg hely üresen vár még? Vagy az, aki mindennek tudatában sem adja oda sajátját, majd bűntudata támad, és egy ramaty embernek tartja magát? Na és ki a rossz? Az, aki nem adja át a helyét még kérésre sem, de legalább bocsánatot kér, vagy az, aki odaadja, és ezt mások szemére is hányja?

A kérdés végül nem az, ki a jó és ki a rossz ebben a helyzetben, hanem az, hogy miért kényszerülünk ilyen helyzetekbe… És a legfőbb tanulság: ha a vasúttársaság nyújtotta körülmények jobbak lennének, talán mi is, mindannyian jobban viselkednénk.

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály