Elmélkedés a 21. századról

Korunk oktatása és társadalma egy diák szemszögéből

A 21. századi oktatás

Elmondhatjuk, ha már a legújabb korban élünk, hogy a technológia abszolút fejlett, és az embernek már csak egy karnyújtásnyira van minden. Egyre több információt tudunk megjeleníteni és megkeresni is pár klikkel, gombnyomással, több interakciót létrehozni a társainkkal, a tanóra sebességét is képesek vagyunk felgyorsítani, valamint az azon elhangzó tananyagot letömöríteni. Tehát, ezzel arányosan az oktatás is gyorsabban, jobban és szórakoztatóbban kéne, hogy folyjon. Erre különböző segédeszközök is szolgálnak, okostáblák, táblagépek, számítástechnikai eszközök, melyekkel azon diákok, akiknek ehhez például nincs hozzáférésük, az iskola által lehetőséget kaphatnának, hogy tanuljanak.

Eredményezett-e viszont mindez valamit?

Egyes országokban igen, de a miénkben nem a legkecsegtetőbbek az adatok. Egy 2022 novemberében megjelent Krónika-cikk szerint Románia az EU-ban a legrosszabban teljesítő ország oktatás szempontjából, hiszen, ahogy a cikk írja: „Harminc év alatt nem sikerült úgy megreformálni az oktatási rendszert, hogy felzárkózzon a többi uniós tagországéhoz”, s ezzel majd közli az oktatási intézményekben lévő alulteljesítők százalékát, azaz 40%, majd az iskolaelhagyókét, ami 15,3%.

Ki a hibás? Mi lehet az ok?

Sajnos vagy nem sajnos, változik a világ, az idő soha nem fog megállni. Ezt a fejlődésünkből is láthatjuk, ámbár, ha fejlődik a tanügy, akkor tényleg az-e a hibás? Személyes bevallásom szerint nem teljesen, egy minimális mértékben azért mégis. A többi pedig a gyerekeknek, a szülőknek és a társadalomnak a számlájára írható, már ha hibának tekinthetők.

A mostani legfőbb indok minden bizonnyal a telefon. Ezt kezdik is orvosolni; eddig Hollandiában jártak a legjobb sikerrel, ahol szociális készségek fejlesztésére buzdítják a diákokat, utat nyitva a fejlődésüknek, úgy, hogy nem lehet náluk telefon egészen a nap végéig. Ezt a legtöbb helyen ugyanígy szeretnék bevezetni: van, ahol működik és sikerült, van, ahol kicsit mégis elhanyagolják…

Egy másik indok a mobileszközökön kívül a kulturális változás, nevezetesen az internetes kultúra. Ez a fogalom/jelenség a 20. század második felében, az internet megjelenésével jött létre, ahogyan az nyilvánosságra lett hozva. Ezt tapasztalva, persze csak maradványát annak, ami volt, szerintem teljesen elfogadható mindenfajta szempontból. Ám a dolog mostani reformációja egy eléggé kellemetlen és értelmetlen irányba ment el, hiszen már eléggé toxikussá vált, úgymond „nacionalista” a saját értelmében, és ezek alapján rendezi be életét a fiatalok java része. Ha nem is az internetes kultúra, akkor a sok gyermeket pusztító tartalom, ami alatt értem a különböző mainstream tartalmak olyan feldolgozását — ezek már eleve nem ütik meg az elfogadható szintet —, mely a közösségi médiákra felkerül (inkább YouTubera, Tiktokra, videómegosztó oldalakra) egy olyan formában, ami elég kényes és kellemetlen jeleneteket hordoz magában, néha egyenesen erőszakot is, és a gyerekek ezt előszeretettel nézik, fogyasztják, ami pénzt hoz be a tartalomgyártóknak…

Emellett szóba tudnánk hozni az eltörléskultúrát, az általános etikai szabályok elhomályulását, az egyre növekvőbb individualizmust és önzőséget, vagy ami ezzel járhat stb. — mindezek a gyermekeket pszichikailag kikészítik, és mentális betegségek, zavarok vagy viselkedésüknek változását eredményezhetik: ilyen a depresszió, a szorongás, az egyre nagyobb stressz, agresszivitás stb.

A fentiekből pedig jöhetne a kérdés, hogy ki engedi meg a gyermekeknek, akik még a tízéves kor alatt vannak, az ilyen ártalmas tartalmak fogyasztását felügyelet nélkül? Így jutunk el a szülői tényezőhöz, hiszen kulturális változás adott, ami elengedhetetlen is, de fogyasztása nem feltétlen. De ebben az esetben volt nekem is tapasztalatom észlelni ilyet — bár most Amerikában a legáltalánosabb —, hogy egy szülő, már ha nevezhető annak, elhanyagolja gyermekét, és nevelés helyett telefont, táblagépet ad a kezébe, hogy a gyerek elhallgasson, és ne idegesítse a szülőt. Ez nem is tűnhet elsőre egy rossz megoldásnak, de a tény, hogy egy anya vagy apa visszavonul a gyermek szociális képességeinek fejlesztésétől, elég indok arra, hogy ilyet ne nevezzünk nevelőnek, mert nem nevel. A gyermek, legtöbb esetben szabadon tehet a készüléken bármit, ez pedig erősen hozzájárul a készségei kifejlődésének az elmaradásához, ami már eredményezett csomó stresszelt, technológián függő és teljesen instabil gyerekeket, akik még alig kezdték el életüket… Európába is kezd eljutni, sőt már el is jutott ez a jelenség az idők során.

Utolsó érvem pedig a gyermekek ártatlansága és a világ természete. Bármennyire is igaz legyen az, hogy olyan életet élünk, amilyet akarunk, az nem tolerálható, hogy ebben a fogyasztói társadalomban előnyt formáljanak az ifjúságból, mivel ha el tudják nekik adni a tartalmukat és még kiegészítőket, merch-et is csinálni belőle, akkor az általános, mainstream lesz, és a többi gyerek is azt akarja, ezzel egy hatalmas kulturális változást mérve a társadalomra, megváltoztatva az általános érintkezést, kommunikációt az emberek között, kialakítva a „mi” és „ti” nézőpontot. Nem is az a baj, hogy ez lehetséges, de ha lenne benne valami érték és ezáltal az ifjúság nem toxikusabb, hanem rendesebb, emberibb lenne, akkor még jó is lenne. Kivéve az általános kapitalista kizsákmányolást, de pont az ellenkező van, dől össze társadalmunk ezáltal, csak a kapzsiság uralkodik! Ez pont olyan, mint a Nagy Proletár Kulturális Forradalom, annyi kivétellel, hogy nem fizikailag, hanem szellemileg folyik, a józan ész és romlottság között.

Mit tehetnénk?

Bármennyire is kétséget gerjesztő, ez ellen egy átlagember nem tehet annyira semmit, csak azt, hogy éli az életét, és próbálja minél józanabbul élni. Bízzunk az oktatási intézményekben, hiszen eddig sikerült elérniük változásokat, és bízzunk a jövőben. Nem elmenekülni, hanem alkalmazkodni kell az korhoz, anélkül, hogy egy szélsőséges gondolkodást alakítanánk ki. Az idő nem fog megállni, még a legrosszabbak között sem, tehát csak „bízva bízzunk”.

Kiemelt fotó forrása: https://www.ft.com/content/4ab21d78-270f-4c92-b9ce-4adf75041005

Üveges István,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. A osztály