Milyen érzés kétnyelvűnek lenni?

,,Ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz.”

Néhány héttel ezelőtt egy fonetika óra keretein belül megnéztünk egy nagyon érdekes és sokatmondó videót, amely mélyen megragadott, és azóta is állandó helyet foglal el a gondolataimban. Ebben a videóban egy Szlovákiában született, mára már magyarországi színművésszé vált nő beszél a kétnyelvűségről és arról, hogy milyen érzés volt számára úgy felnőni, hogy a szlovák és a magyar nyelv is nagyon közel állt a szívéhez.

Az említett videó az alábbi linken tekinthető meg, melyet én mindenképpen ajánlok megtekintésre: https://www.youtube.com/watch?v=Wo3HP1jwuIU

Az emberek többsége kemény munkával jut el odáig, hogy több nyelvet is képes legyen anyanyelvi szinten beszélni, azonban vannak olyan szerencsés emberek, akiknek erőfeszítés nélkül sikerül egészen fiatal korban két vagy több nyelvet is elsajátítani. Sokunk azt hiheti, hogy ezekre az emberekre felnéznek, azonban az igazság az, hogy a legtöbb ilyen személyt lenézik, kiközösítik, és elítélik az identitása miatt.

Borbély Alexandra volt az a nő, aki erről a nagyon is létező jelenségről beszélt a videóban, hisz ő szlovákiai magyarként rengeteg megkülönböztetéssel találkozott élete során, és ebből adódóan reálisan tudta átadni a tapasztalatait. Gyerekkorától kezdve büszke volt arra, hogy magyarul és szlovákul is képes volt kitűnően beszélni, mások azonban elnyomták emiatt, és próbálták a fejébe verni azt, hogy Szlovákiában szlovákul illik beszélni, Magyarországon pedig kizárólag magyarul.

Alexandra boldog és szép gyerekkort élhetett meg, azonban már nagyon fiatalon felötlött benne a gondolat, miszerint ő nem tartozik valójában sem a szlovákokhoz, sem pedig a magyarokhoz. Ő kétnyelvű emberként idegennek volt tekintve, rá és hasonló helyzetben lévő társaira idegenként volt hivatkozva, hisz nem voltak sem magyarok, sem szlovákok. Az eltérő identitásuk miatt nem tartozhattak sehová, mert nem fogadták be őket sem a magyarok, sem a szlovákok. Ferde szemmel néztek rájuk, a valóságban azonban meg kellett volna becsülni őket, hisz nem szégyen, hanem büszkeség az, ha egy személy több nyelvet beszél és többféleképpen tud azonosulni az életben.

Jóllehet, nem olyan szinten, mint Alexandra, de én is sokszor találkoztam a kétnyelvűség okozta előítéletekkel, hisz jómagam román állampolgár vagyok, mégis igazi magyarnak vallom magam.

Gyerekkorom óta vágyom arra, hogy magyarok között élhessek, sokszor kívántam azt, hogy bárcsak Magyarországon születtem volna, hisz naiv gyerekként úgy gondoltam, hogy ott biztosan minden olyan szuper, ahogy azt kívülről láttam.

A szüleim már kezdetektől fogva magyar nyelvű óvodába, majd iskolába küldtek, így egész életemben magyarul tanulhattam. Talán épp ez az oka annak, hogy a román nyelv sosem került hozzám közel, sosem szerettem, és mindig csak szabadulni akartam tőle. Alexandrához hasonlóan, magyarországi tartózkodásaim alatt nekem is borzasztóan tetszett az, hogy minden magyarul van kiírva, mindenki magyar, és tudok azonosulni a saját anyanyelvemen. A legjobban mégis azt élveztem, amikor hallgathattam azt, ahogy az emberek magyarul beszélnek, és semmi idegen nincs nekem ebben. Ezért is akartam mindig is annyira ,,az igazi magyarok” közé tartozni.

Mert egy ideig bizony én is azt gondoltam, hogy nem vagyok igazi magyar, csupán azért, mert nem Magyarországon élek és nem ott születtem. Ezt éreztették velem a románok, és ezt éreztették velem a magyarok is. Hogy nem vagyok közéjük való. Vagy túl román, vagy pedig túl magyar voltam, pedig én csak az akartam lenni, akinek igazán éreztem magam gyermekkorom óta. Igazi, vérbeli magyar.

A valóságban viszont senkinek a jóváhagyására sincs szükségünk ahhoz, hogy valamilyenné válhassunk, hisz azok vagyunk, akiknek érezzük magunkat. És ez a legfontosabb.

Kiemelt fotó forrása: https://www.wired.com/2016/02/being-bilingual-changes-the-architecture-of-your-brain/

Beiland Patrícia,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar nyelv és irodalom,
I. év