Iskolai évek

Másfél év telt el a ballagás óta, de még mindig gyakran felidézem az iskolai éveimet…

Emlékszem, kilencedik osztályosként, csupán tizenöt évesen izgatottan vártam az új társaságot, az új tanárokat és osztálytársakat, hogy megismerjem őket, és felmérjem, miről is fog szólni az elkövetkezendő négy év.

Sosem fogom elfelejteni a tanáraim, elsősorban az osztályfőnököm hangját, miközben a következőket mondta: „Higgyétek el nekem, hogy hamar el fog telni ez a négy év, és egy szempillantás alatt már ballagni fogtok.” Mi csak nevettünk és forgattuk a szemünket, azt gondolva, hogy négy év sok, és nem is fog az olyan gyorsan eltelni, ám a ballagásra való készülődés közepette rájöttünk, hogy tényleg vége az iskolai éveknek.

Négy év nem tűnik olyan soknak, ha az ember azt nézi, hogy mennyi ideig élünk ezen a Földön, de akkoriban, kilencedikes fejjel, a világot jelentette...

Sajnos a mi generációnk volt az, amelyik pont a kilencedik osztály megkezdése után találkozott a Covid-járvánnyal és az online oktatással, így az elején megnehezítette a mély kapcsolatok kialakítását az osztálytársakkal és a tanárokkal is. Nem voltak kirándulások, sem összejövetelek, osztályfőnöki órák, csak telefonok, laptopok és discord-hívások, valamint az Among Us közös játszása. Így amikor visszakerültünk az iskolába, már eltelt két év az életünkből, az iskolai éveinkből, és szinte újra kellett kezdenünk az ismerkedést az iskolával, ahol sokszor csak épphogy megjelentünk, az iskolai padokkal, amikre képleteket és puskákat firkáltunk a felmérők előtt, a tanárainkkal, akiket csak online órákból ismertünk meg, és egymással, mintha csak újrakezdtük volna a kilencedik osztályt.

A harmadik évünk sem telt sokkal másképp: sokszor visszaestünk az ágyba, laptoppal az ölünkben, köszöngetve egymásnak, miközben folyamatosan teszteket csináltattunk, nehogy valamelyikünk beteg legyen. A nagybetűs élet egyre inkább közeledett, mi pedig észre sem vettük (vagy talán nem is akartuk tudatosítani magunkban).

Nem is a fotózás vagy a kicsengetőkkel való bajlódás ébresztett rá minket arra, hogy itt a vég, hanem a ballagás napja, amikor ünnepi ruhában jelentünk meg az iskolában, és utoljára ültünk a padunkban, lufikkal és virágokkal körülvéve. Akkor volt az a pillanat, amikor egymásra tekintettünk, és rájöttünk, hogy a mai nap az, amiről az összes tanár beszélt nekünk az első napjainkon. Ez volt az a nap, amikor utoljára voltunk együtt hivatalosan is osztálytársakként, amikor utoljára ültünk azokban a padokban, amiket lestoppoltunk és magunkénak éreztünk, és utoljára hallottuk a csengőt, amely sokszor gyomorgörcsöt vagy szabadulást jelentett.

Hihetetlen belegondolni, hogy eltelt négy év, és még másfél is, amióta vége lett az egésznek. Húszonhét gyerek, huszonhét ember, ma már mind a nagybetűs életben!

Így tehát biztosan hallottátok már ti is tanáraitoktól, de ha még nem, akkor most én elmondom: örökítsetek meg minden egyes pillanatot, azokat is, amik éppen jelentéktelennek tűnnek, mert tényleg hamar elrepülnek az évek. Majd ti is, mint mi, a ballagásotok napján fogtok rádöbbenni arra, hogy annyi mindent lehetett volna még csinálni, de már nincs idő mindezt megtenni. Menjetek el osztálykirándulásokra, tervezzetek saját kis összeüléseket, kávézgatásokat, filmnézős estéket, bármit, amivel nem keserű szájízzel fogtok visszatekinteni ezekre az évekre, azt mondva, hogy bánjátok a sok eljátszott lehetőséget a mélyebb kapcsolatok kialakítására!

Lehet, most nem hisztek nekem, de majd eljön az a nap, ahogy nekünk is eljött, amikor nemcsak, hogy elhittük, hanem mi magunk is tudtuk, hogy igazuk volt a tanároknak.

Kellemes iskolai évet/éveket kívánok, tele mókával és kacagással, közös emlékekkel, új tapasztalatokkal (és természetesen tanulással is)! Élvezzétek ki, amíg lehet, és amíg van mit!

Balogh Gabriela