Az anyagiasság népbetegség

Az emberiség történelmében mindig a pénz, a vagyon volt az a tényező, mely a leginkább meghatározta egy ember státuszát, értékét a többiek szemében. Képmutató lennék, ha azt mondanám, nekem nem számít a vagyon, csak egészség és boldogság legyen. Nyilván, hiába lehet az embernek egy rakás pénze, ha az előbb említettek hiányoznak az életéből, de azért valljuk be, könnyebb a világot szépnek látni, ha tele van a zsebünk.

Anyagi biztonságra vágyni nem bűn; minden elismerésem azoknak, akik önerőből, szorgalomból tudták ezt elérni. Az embernek viszont van egy, a lelke mélyén gyökerező vágy, mely arra készteti, hogy a többhöz még többet halmozzon, s az elért sikerekről természetesen a környezetét is tájékoztassa. Sokak számára szerintem a többiekből kiváltott irigység nagyobb örömet okoz, mint az elért siker. Egész életünk során anyagi töblettel próbáljuk ellensúlyozni a hibáinkat, szorongásainkat; embertársainkat a vagyonunkkal próbáljuk lenyűgözni, hogy kedveljenek, befogadjanak, vagy elismerjék a bennünk lappangó felsőbbrendűségre való törekvést. Gyermekkorban az a népszerű, akinek a legtöbb, legújabb játéka van, kicsit később a ruháink és a telefonunk márkája, illetve a rájuk költött összeg alapján dől el, kinek hol a helye a ranglétrán, majd ezt követően jönnek az autók, házak. Sokszor már nevetséges, milyen szinteket érnek el az emberek pusztán azért, hogy mások előtt felvágjanak. Ismerek olyan személyt, aki a közösségi médiában gyakran emlékeztet mindenkit, hogy micsoda drága autója van, a háza azonban már teljesen ennek a képnek az ellentétét tükrözi…

Sajnos azt vettem észre, már a közvetlen környezetemben is, hogy az olyan alkalmak, mint a születésnapok vagy esküvők, már nem egy örömteli alkalom megünnepléséről szólnak, hanem arról, hogy az emberek vendégeiken keresztül profitot hajtsanak be. Természetesen, ha nem lenne ilyen elterjedt a pénz ajándékozása, ez a probléma sem állna fenn. Sok esetben én is egyetértek azzal, hogy jobb egy bizonyos összeget borítékba csomagolni, és az ünnepelt kezébe nyomni, mint mindenféle haszontalan kacatot vásárolni, melyet az illető vagy kidob, vagy továbbajándékoz. Mindenesetre, mégsem tartom helyesnek, hogy most már mindenki megjegyzi, kitől mennyi pénzt kapott, és hogy emiatt mennyit kell majd visszaajándékoznia. Az ünnepi alkalmak egy licitálássá változtak, hiszen ha a többiek egy bizonyos összeget adtak, akkor én sem adhatok kevesebbet, sőt jó pár lapáttal rá is kell tennem. Ezáltal sajnos maga az ajándékozás lényege veszik el, a figyelmességből vagy szeretetből fakadó gesztusok kikopni látszanak, helyüket átveszi az anyagi javak imádata. Talán nem lenne baj, ha megtanulnánk értékelni az apró dolgokat, magát a tényt, hogy valaki volt olyan figyelmes, és gondolt rám, s bár lehet nem vett nekem egy nagy értékű tárgyat, de legalább vette a fáradságot, hogy elmenjen és vásároljon valamit. Minél inkább hozzászokunk a drága ajándékok sokaságához, annál jobban felejtünk el igazán hálásnak lenni azért, amit kapunk. Nézzünk körbe: hány kisgyerek van, akinek szülei óriási szülinapi zsúrt szerveznek számukra, a meghívottak vaskosabbnál vaskosabb borítékokkal, szebbnél szebb ajándékokkal jelennek meg, s mindezt a gyermek még csak nem is értékeli. Sajnos ez nem csak a gyerekekről mondható el.

Az ünnepek közeledtével ne felejtsük, hogy mindenki a saját zsebéhez mérten tud ajándékozni, s olykor a legegyszerűbb meglepetések okozzák a legnagyobb örömöt. Mindenekelőtt pedig töltsünk a szívünkbe egy cseppnyi hálát, mielőtt körülnézünk a világban!

Kiemelt fotó forrása: https://www.blikk.hu/eletmod/lelek/konyvajanlo-szerelem-es-anyagiassag-regen-es-ma/7bejqeb

Forró Bori,
Ady Endre Elméleti Líceum,
12. E osztály