Tiszazugi méregkeverők

„Ma minden szem idefordult. Ez a terem ma a magyar életnek valami szörnyű titkos mélységeit fedi föl.” (részlet Móricz Zsigmond Tiszazugi méregkeverők című írásából)

A magyar kriminológia is számos misztériumot és sejtelmet rejt önmagában. Azt hinnénk, annak okán, hogy földrajzilag közel helyezkedik el hozzánk és nem történnek akár olyan durva gyilkosságok, mint a világ más pontjain, velünk nem történhetnek szörnyűségek. Vagy csak nem tudunk róla, nemde?

A méregkeverés számos mesében és filmben is megjelenik a gyilkosság eszközeként. Nézzük csak Hófehérke történetét, akit szintén megmérgeztek. Mit szóltok, ha azt mondom, ismerek egy történetet, amiben több ilyen „boszorkány” is megjelenik. Következzenek a Tiszazugi méregkeverők és az ő történetük!

A korabeli magyar társadalomban még szokás volt, hogy a fiatal lányok leendő férjét a család választotta ki, a szülők döntésüket a lányaikra erőltették, tehát nekik mindenképpen el kellett fogadniuk az így választott jövendőbelijüket. A kényszerre a válás sem jelentett volna megoldást, hiszen a válás intézménye akkoriban még nem volt társadalmilag elfogadott, kivéve azokban az esetekben, ha a férj alkoholista vagy erőszakos volt. Az első világháború idején, amikor a harcképes férfiakat az Osztrák-Magyar Monarchiáért küldték harcolni, Nagyrév megfelelő helynek tűnt hadifoglyok elszállásolására. A hadifoglyok a faluban korlátozott szabadsággal bírtak, így az ott élő nők közül sokan „szerezhettek” maguknak egy vagy akár több külföldi szeretőt is, amíg a férjük távol volt. Amikor azonban a férfiak visszatértek, a többségük elutasította feleségük bonyodalmas szerelmi viszonyát, és korábbi életüket, életmódjukat szerették volna folytatni.

Ebben az időben kezdte a bába titokban meggyőzni a falubeli asszonyokat – akik szabadulni akartak nehéz helyzetükből –, hogy mérgezzék meg férjüket: ehhez használjanak arzént, melyet az akkoriban megjelent légyfogó-papírok kiáztatásával szereztek. Vajon hányan mérgeznék meg ma is férjüket, hogy szabaduljanak tőlük? (természetesen viccnek szánom a kérdést). Nézzük, hogyan fordult a helyzet át a ló túloldalára.

Az első bizonyított gyilkosságot 1911-ben követték el Nagyréven. Több mint másfél évtizeden keresztül nem derült fény a tömeges mérgezésre, és a gyanú ellenére sem indult komolyabb nyomozás. A bűncselekményeket sokkal hamarabb is le lehetett volna állítani, ha a gyanús haláleseteket vagy a névtelen leveleket a hatóságok alaposan kivizsgálják. Mivel nem így történt, ezért az arzénes halál a Tiszazugban majdnem két évtizedig szedhette áldozatait. Az 1929-es per közvetlen előzményeként három névtelen levél érkezett a szolnoki királyi ügyészséghez, amelyben nagyrévi asszonyokat mérgezéses gyilkosággal vádoltak meg. A csendőrök eleinte nem akadtak nyomra, de végül megtört a jég: a felkeresett gyanúsítottak beismerő vallomást tettek.

Nagyréven és Tiszakürtön három hónapon keresztül tartott a nyomozás, július és október között a két településről 77 feljelentés érkezett a szolnoki királyi ügyészséghez. Sokkal több eljárást indítottak, mint amennyi ítélet született, az esetek túlnyomó többségében – a beismerő vallomások visszavonása után – bizonyítékhiány miatt nem szabtak ki büntetést. Négy asszony, köztük a fő gyanúsított, a helyi bába, Fazekas Gyuláné, született Oláh Zsuzsanna öngyilkosságot követett el, így az ő felelősségre vonására sem kerülhetett sor.

A XIX. századi kriminológiai szakirodalom már említést tett arról, hogy a női elkövetők többsége méreggel gyilkolt. A vádlottak vallomásaikban gyakran „orvosságról” beszéltek, nem véletlenül: az arzént valóban orvosságként és a bajok elűzőjeként tartották számon. Ez a színtelen, szagtalan anyag – amely rovarirtó, ólomfesték és bizonyos gyógyszerek formájában is megtalálható volt – könnyen hozzáférhető és egyszerűen használható volt a háztartásokban. Akár levesbe, kávéba, pogácsába vagy pálinkába is belekeverhették. Amit azonban sem a bába, sem ügyfelei nem sejtettek, az az volt, hogy az arzén még évek, sőt évtizedek múltán is kimutatható marad.

A tömeges sírfeltárások, amelyek korábban példátlanok voltak, jelentős felháborodást keltettek. A csendőrségi feljegyzések szerint csak Nagyréven és Tiszakürtön 162 exhumálást végeztek, míg más településeken, amikor az ügy már országos és nemzetközi botránnyá fajult, a sírfeltárásokat nem folytatták. A vizsgálóbírók vérvizsgálatokat rendeltek el, és az egyértelmű esetekben olyan nagy mennyiségben mutatták ki az arzént, amely akár nyolc-tíz ember kivégzéséhez is elegendő lett volna. Bár a bíróság a korabeli körülményekhez képest alaposan járt el, több esetben a részletes vegyvizsgálatok sem adtak biztos eredményt.

Sajnálatosnak tartom, hogy a nőknek akkoriban nem volt elég joguk ahhoz, hogy elhagyják férjüket, és emiatt sokan olyan helyzetben találták magukat, amelyből nem láttak kiutat. Elgondolkodtató, milyen férjek lehettek azok, akik képesek voltak olyan légkört teremteni, ami végső soron gyilkosságra késztetett valakit. Az, hogy egy ember ilyen kétségbeesett lépésre szánja el magát, a társadalom és a személyes kapcsolatok mélyen gyökerező problémáira mutat rá. Nem mentegetni szeretném az elkövetőket, inkább a körülmények és a kényszerhelyzetek magyarázatára próbálok rávilágítani.

Ez természetesen senkit nem jogosít fel arra, hogy embert öljön, hiszen az élet elvétele mindig súlyos és elítélendő cselekedet. Ugyanakkor ma is számos nő szembesül hasonló helyzetekkel, amikor úgy érzi, hogy nincs más kiút, és egy kétségbeesett döntést hoz. Fontos lenne, hogy ezek a nők felismerjék, hogy a mai világban már jobban rendelkezésre állnak olyan támogatási rendszerek, amelyek segíthetnek megoldást találni.

Tudom, hogy könnyű ezt mondani, de bátorítanunk kell egymást arra, hogy ne féljünk segítséget kérni. Bár a társadalom ma már valamivel több jogot és lehetőséget biztosít, mint akkoriban, még mindig hosszú út áll előttünk, hogy mindenki számára valódi biztonságot és kiutat nyújtsunk a nehéz helyzetekből.

Csillag Viktória,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar-Angol nyelv és irodalom szak,
II. év