Megihletődés – Üveges István verse

Megihletődés

Választottam, mert mást nem tehetek,
Vége lesz már ennek?
Fáj mindenem, fáj,
Mégis ez oly ihlet-háj,
Mert míg egy perc szenvedés
Úgy áthatol,
Nem mint élesen cicomás kés,
Ő csak nektárral behatol:
Ez a költő, nem más:
Megihletődött, rothadó bogár,
Pici lábain tördelve
Indul a fergetegbe,
S csak nyálka — a sok sírástól —,
Mit magával rettent,
Behatol, s páncéllal kopog,
Áhítattal csókol,
Mert fáj, fáj a feje,
S ezért mindennap írja le,
Telít oldalakat a borzasztó,
Őrült, nyavalyás toll,
Mert fáj, tehát megihletődik,
Ezért tud olyan szépet írni.
S ez gyönyör? Ez vadállati!
Csak aki nem látja meg,
Annak látszik,
Mert nem érzett halottit,
Sem ádáz fenevadat,
Mert ugye szebb élted, áldomásod?
Ne hazudj! Élet, rút szépség,
Mi igazsággal van átitatva,
De fáj, mellkasom ég,
Hogy egész állandó nap tartva
Kell, hogy legyek,
Tartva az égnek karimáját,
Nyálas, bitorló erek,
Felhőből kék égésű lignit
S villámos harag kárt,
De mégis: bennem halált izzít,
Eme egésznapos
Tettetett tett-tevés,
Mert hirtelen elfog a Maros,
S benne fulladva a halált lelem.

Üveges István,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. A osztály