Lélegzetvétel – Üveges István verse

Lélegzetvétel

Hosszan nyúló báli köntös,
Álarcos páratlan est,
Hol érzem égig örökös
Sípoló hazugságot, rest,
Mégis feszül széknek szíja,
Elektromos égőnek,
S pont oly, erőmet szorítja,
S utolsó lélegzetvétel.

Mutatkozz te gyöngysoroddal,
Maszkod cicomázd te ki,
S gőgöd ne rejtegesd, bevalld,
Köntörfalas nedved tedd ki,
Mert követ keringő lába,
Lerúg, s akár ő széttép
Selyembe rojtolt álmokat,
Mit levegőd csonkít meg.

Kezeddel ölelj te körbe,
Tűnj szépnek, te árnyjáték,
Kérlek, szemgödröm tömd te be,
Legyél néki te gyémánt ék,
S te, porladozó lábaim,
Csak állj te, vagy akár ne,
Csak hagyj te levegőt venni,
S álarcomat tépd te le:

Mutasd meg e korhadozó
Penészlélek porfelhőt,
S csókolva légy harapdáló:
Tépd te le bársonyos bőröm,
Mint a vad kannibál lélek,
Mutasd rútbús ajándékod:
Tudtam e vastag bársonyt, lent,
S már érzem a lengő hangot.

Mindig is szerettelek én,
Kiforduló szavaknak
Fergetegei számat el még
Sosem hagyták feléd, bús lak,
Kiben élek, kiben halok,
Kiben szenvedek sebet,
Kiben bőröm hosszan marom,
S kiben levegőm eltemet.

Te vagy, kire bízom magam,
Te vagy édes harmatom,
Te vagy, kinek adom magam,
Te vagy húsomban lágy karom,
Te vagy, ki éngem majd felköt,
Te vagy, kit úgy szeretek,
Te vagy, ki úgy meggyötört,
Te vagy, kit úgy lélegzek.

Üveges István,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. A osztály