Ma este nosztalgia…

Elfelejtett mesék

Nosztalgia. Egy érzés, ami gyakran rám talál. Úgy tűnik, hűséges útitársam lesz az életem során, mert – bár magam sem értem pontosan, miért – valamiért sokszor szeretek visszatekinteni a múltba. Talán kissé erős túlzás azt mondani, hogy ott élek, de valóban ilyen érzés. Például, amikor megeszem egy tányér forró húslevest, amit édesanyám főzött – nem csak az íze tökéletes, hanem vele az emlékek is. Vagy amikor édesapámmal bicikliztünk, és kibeszéltük az élet összes gondjait… persze csak azokat, amik egy tízéves gyerek számára fontosak lehetnek. És vannak olyan nosztalgiák, amik kizárólag rólam szólnak: például a talán már rég elfeledett mesék.

Nosztalgiázzunk együtt régi mesék segítségével, amelyek gyerekkorom, és talán a mostani énem számára is meghatározóak voltak.

A Micimackó történetének alapját Milne és fia kalandjaira épülő, korábban megírt rövid történetek adták. 1921. augusztus 21-én Christopher Robin (Milne fia) kapott egy játékmackót, amit Edwardnak nevezett el, és innetől elválaszthatatlan társa lett. Ötéves korában egy londoni állatkerti látogatás során Christopher Robin találkozott egy Winnie nevű fekete medvével, ami annyira lenyűgözte, hogy a saját mackóját is átkeresztelte Winnie-re. A történet többi karakterét szintén a fiú plüssállatai ihlették: Füles 1921 karácsonyán érkezett ajándékba, Malacka egy szomszédtól, míg Kangát és Zsebibabát 1925-ben kapta. A regényt magyarra Karinthy Emília fordította.

Milne fia és annak játékállatai kalandjairól kezdett el történeteket írni. Itt kezdődnek az igazán izgalmas részek – nézzük, melyek azok a jelenetek, amelyek igazán mély nyomot hagytak bennem.

Mivel érzelmes típusnak tartom magam, a búcsúzás különösen megvisel. Sokszor kellett már elválnom valakitől vagy valamitől, néha csak rövid időre, máskor viszont hosszabb távra. Olykor a búcsú váratlanul történt, egyik pillanatról a másikra ért véget valami, és nem volt lehetőségem elköszönni. Máskor tudtam, hogy eljön a búcsú ideje, és bár fájt, próbáltam megőrizni a reményt, hogy viszontlátás reményében – és még mielőtt itatni kezdeném az egereket, eszembe jut: „Szerencsés vagyok, hogy van valamim, aminek nagyon nehéz búcsút mondanom.” Ennek a gondolatnak az üzenetét a mai napig magamban hordozom. Bár nem mindig könnyű, próbálok más szemszögből tekinteni a búcsúkra: a szomorúság helyett arra gondolok, milyen izgalmas lesz majd az újratalálkozás.

Olyan kedves érzés a szívemnek, amikor levelet kapok, vagy ha megdicsérnek. Vagy amikor valaki megosztja velem a csokiját. Ezek talán apró gesztusoknak tűnnek, de „Van úgy, hogy a legkisebb dolgok foglalják el a legnagyobb helyet a szívedben.” Nem igaz?

Amikor ezt a cikket írom, éppen egy nehéz napot zárok le – vagyis zárom le, de ekkor eszembe jut egy mondás: „Lehetne rosszabb is. Nem tudom pontosan, hogyan, de lehetne.” Mindannyiunk életében vannak nehezebb, rosszabb napok, és fontos, hogy ezt elfogadjuk. Azonban nem intézhetek el egy napot csupán annyival, hogy rossz volt, és ennyi. Ha így tennék, nem tanulnék a tapasztalataimból. Inkább próbálok lépéseket tenni azért, hogy a következő nap jobb legyen. Az, hogy nehézségekkel találkozom, nem jelenti azt, hogy feladom; éppen ellenkezőleg, arra ösztönöz, hogy keressek megoldásokat, és a lehető legjobbat hozzam ki a helyzetből.

Ez az „együgyű” mackó jóval többet adott az életemhez, mint azt elsőre gondoltam volna. Örökké hálás leszek azért, hogy megtapasztalhattam ezt az élményt, és elhatároztam, hogy a gyerekeim életéből sem fog hiányozni Micimackó varázsa.

Remélem, hogy amikor elolvasod a cikkemet, te is ráébredsz, hogy a nosztalgia nem egy rossz barát; sőt néha kifejezetten jótékony hatással van ránk. Éppen ezért várom a következő alkalmat, amikor újra megoszthatom veled a nosztalgia örömét, mert ez az érzés még sokáig elkísér majd minket.

Csillag Viktória,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar-Angol nyelv és irodalom szak,
II. év