Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül

„Mítoszokon és legendákon túl ajánlom könyvemet a nemes, igazi tudománynak, mely soha nem volt olyan türelmetlen a babonával, mint vele szemben a babona.”

Karinthy Frigyes műve az irodalomtörténet egyik legkivételesebb betegségmemoárja, amely nemcsak a magyar, hanem a világirodalomban is párját ritkítja. Egy elgondolkodtató utazásra invitál, ahol a „nagy diagnózis” sorsfordító pillanatától kísérhetjük végig az egészségből a betegségbe vezető, mindenki számára kihívást jelentő utat. Ez a lélektani útkeresés nem pusztán a betegség állomásait térképezi fel, hanem az emberi élet második felének kikerülhetetlen fordulópontját, a halállal való szembenézést is megérinti. Karinthy írása ma is időtálló irodalmi, illetve emberi értékkel bír. A szerző racionalista stílusa, önreflexióra építő narratívája és kifinomult humora teszi különlegessé ezt az alkotást. Írása nemcsak átélhetővé, hanem megrendítően szórakoztatóvá is válik a paródia iránti hajlamának köszönhetően. Karinthy számára a humor az élet elengedhetetlen eleme, amelyen keresztül képes egyedülálló perspektívát nyújtani — legyen szó a betegséggel való küzdelemről, az orvosi világ bonyodalmairól, vagy saját lelki gyötrődéseiről.

Nem azért jöttem, hogy tartalmat gyártsak vagy Karinthyt piedesztálra emeljem — bár kétségtelenül nagyra becsülöm az írásait. A célom sokkal inkább az, hogy talán kinyissak egy rég bezárt ajtót az elmétekben. Induljunk egy közös utazásra a saját koponyám körül, Frici gondolatainak vezetésével.

Az utazás a mindennapjaink része, senkinek sem idegen. Talán az sem szokatlan gondolat, ha azt mondom, nemcsak szó szerint utazunk; az egész életünk maga is egy véget nem érő utazás, a legnagyobb kaland, amelyet átélhetünk. Magam is vonzódom az utazáshoz és a kalandokhoz, talán épp ezért is érzem annyira közel magamhoz ezt a művet. Az életutunk során számos eszközt vethetünk be, amelyek segíthetnek nekünk ezen az úton: ilyenek például az úti poggyászaink, a kényelmes cipőink és a különféle járművek. Karinthy utazása pedig már az első oldalakon kezdetét veszi, amikor először hallani véli a vonatok zakatolását — egy zajt, amelyről később kiderül, hogy csak az ő képzeletének szüleménye, egy hallucináció.

Ez a képzet azonban más gondolatokat indított el bennem. Ugye mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy saját életünk főszereplői vagyunk — legalábbis így kellene lennie. Ha nem így érezzük, talán épp itt az ideje újragondolni önmagunkról alkotott képünket. Tény, hogy mi vagyunk a főszereplők, de történetünkben számos mellékszereplő is felbukkan. Néhányan velünk együtt lépnek főszerepbe, mások csak statiszták maradnak. Számomra a vonat szimbóluma ebben a műben olyan, mint egy ember, emlék vagy érzés, ami elkísér életünk utazásán. Ahogyan a járművek, úgy az emberek is elkophatnak, meghibásodhatnak, de egy kis törődéssel és figyelemmel új erőre kaphatnak. Ám ne feledjük, hogy valaminek már a kukában a helye.

Csak arra a vonatra szállunk fel, amelyikre igazán akarunk, kiválasztjuk azt, amelyik számunkra kényelmes, amelyre szükségünk van. Miért van az mégis, hogy az emberek közül nem mindig választunk elég körültekintően?

„Most valami más van, magammal kell valamit megbeszélni, sürgősen, és nekem ehhez semmi kedvem sincs. Valaki dörömböl bennem gúnyosan és erőszakosan: ő az, megismerem, énke, szemtelen kis ember, aki független tőlem, ott mászkál bennem valahol, >>néha a szívemben, az ujjaimban, néha és néha az agyvelő párnás tekervényeire lefekszik<< – énke, akit egyszer, fiatalon, felfedeztem magamban, nevén neveztem, énke, aki döntő pillanatban, mikor az életet felfedeztem, mikor szerelembe estem, mikor hittem a túlvilágban, kopogni kezdett, szemtelenül és sürgetően: no, mi lesz? észre térsz-e végre? abbahagyod nagyképű fellengzéseid? Énke, aki ott fog ülni az orrom hegyén, utolsó perceimben, hogy akkor is gúnyoljon és gyalázzon: >>hát ehhez mit szólsz? nyilatkozol-e végre? vagy még most is halogatni akarod a vallomást? egy jól hangzó frázis, az utolsó szó érdekében?<<

Énke mozgolódik és kérdez: >>Na, mi az? akarsz mondani valamit? azt hittem, mondani akarsz valamit: beszélj hát, nyavalyás! Vagy adj egy jelet! Csak őszinte legyen – ordíts hát fel végre, kiabálj, üvölts, te félni is gyáva!<<“

Mondd csak, te is ismered a saját énkédet? Az a belső hang, amely néha bátorít, máskor kritizál, ott van-e jelenlétében, szavaiban az a biztonságos kapcsolat, amelyben valóban önmagadra ismerhetsz? Beszélgetsz vele minden nap, meghallgatod, mit mond, mit szeretne, mire figyelmeztet? Vagy talán már olyannyira elsodort az élet, hogy ez a hang halkká vált, idegenné, amit már alig ismersz fel? Számomra ez a kérdés új gondolatokat ébresztett: vajon törődöm-e eléggé az énkémmel, ezzel a belső alakkal, aki mindig jelen van, akár figyelek rá, akár nem?

Társadalmunkban az énképpel való törődés gyakran háttérbe szorul. Sokszor előbbre valónak látjuk az elvárások betartását: hogy teljesítsük vallásunk kötelezettségeit, kiváló eredményt érjünk el a következő vizsgán, vagy megfeleljünk munkahelyünk követelményeinek. De a szüntelen hajszában hol maradunk mi magunk? Hol maradok én? Tudom, hogy a világ egyre gyorsabbá válik, az információk és az események folyamatosan áramlanak körülöttünk. De vajon létezik-e olyan sebesség, ami valóban jogos magyarázat arra, hogy már saját magunkra sem jut időnk?

A belső énünkkel való kapcsolat gondozást, törődést igényel, nem elég egyszer meghallani, majd elengedni. Az énkénk a legőszintébb része önmagunknak, nem takarja el félelmeinket, vágyainkat, szembesít a kétségeinkkel, sőt olykor gúnyosan kritizál is. Mégis, épp ez a belső én az, akihez mindig visszatérhetünk, aki az igazságot mondja akkor is, ha az kényelmetlen vagy fájdalmas. És bár gyakran nehéz szembenézni azzal, amit közöl, épp ezekből az igazságokból formálódik az a hiteles önismeret, amely valóban egyensúlyban tart.

Hagyjunk hát időt és teret ennek a belső párbeszédnek, mert az énkénk akkor is velünk marad, amikor mindenki más eltűnik. Hiszen egyetlen dologban biztosak lehetünk: a belső hang mindig itt lesz, akár jól ismerjük, akár idegenként kísér minket. Az, hogy barátunkká válik, vagy távolságtartó, ismeretlen kísérő marad.

A halál az életünk legbiztosabb ténye, és számos műben, többek között Karinthy Frigyes barátja, Kosztolányi Dezső írásaiban is központi téma. Kosztolányi Édes Annájában vagy Szabó Magda Pilátusában a halál kérdése mélyen jelen van, és mindkét szerző különböző perspektívákból közelíti meg ezt az elkerülhetetlen jelenséget.

Bár fiatal vagyok, és talán morbidnak tűnik, hogy ennyire érdekel a halál, nem szabad azt hinnünk, hogy csak azokhoz a dolgokhoz tudunk kapcsolódni, amelyekben már van tapasztalatunk. Természetesen könnyebb megérteni és átélni a dolgokat, amiket már megéltünk, de egy cikk alapján ne döntsük el, kinek mennyi tapasztalata van az életben. Ha valami iránt olyan érzéseink vannak, amelyek rezonálnak bennünk, akkor érdemes olvasni. Az olvasás új világokat nyithat meg számunkra, és bár nem feltétlenül szerzünk tapasztalatokat, a tudásunkat mindenképpen gazdagíthatjuk!

A halál kérdése számomra elég nehéz téma, hiába érdekel annyira. Korábban már kifejtettem, hogy véleményem szerint a halál után két véglet létezik: az egyik, amikor befejeztük a földön ránk bízott feladatunkat, és megérkezünk a lelkünkhöz, a másik pedig az, ami akkor jelentkezik, ha nem fejeztük be, így reinkarnálódunk. A halál örök misztérium marad, de hiszem, hogy az utolsó másodpercekben a legszebb élmények várnak ránk. Ezért éljünk úgy, hogy a halálunk is szebb legyen, és ne féljünk foglalkozni ezzel a témával!

Bevallom, hajlamos vagyok az elkalandozásra, igazán szeretek elveszni a gondolataimban. Különösen igaz rám ez az állítás, ha ilyen és hasonló regényeket olvasok. De egy percig sem bánom, mert minden ilyen tudatos elkalandozással ismerem meg magam egy, számomra is felfedezetlen részét. Tegyetek ti is hasonlóan: nézzetek magatokba és kutassatok!

Jó utazást kívánok a koponyátok körül!

Csillag Viktória,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar-Angol nyelv és irodalom szak,
II. év