Te és a nyár – Tóth Kinga verse

Te és a nyár

Tudod… Soha nem volt még úgy,
Hogy lassan múlna a nyár.
Azok az élmények, érzések, a zajok és illatok…
Szinte csak öt perc, és máris emlékként ragyog.

Ám most másképp tekintek vissza
Erre a felejthetetlen időszakra.
Nem borult virágba a május.
Setét, csillagtalan volt a június.

Szívembe békét hoztál,
Nem mintha alapból is az lett volna,
De csak rád tudtam figyelni,
Határokat nem ismerve álmodozni.

Nem tudom, miért féltem úgy ölelni téged,
Hogy a szívem meghasadt volna hirtelen.
A július oly tökéletesnek látszott.
De az augusztus elhozta az igazságot.

Feltámadt a szél,
Süvít zabolátlan,
Kavarognak a levelek.
Kavarognak vele az érzelmek is.

Bár fújna el, vinne el, vinne el mindennel,
Hisz úgysem vagyok ember.
Mert az ember nem felejti el, hogy érez,
És látja a köd ellenére, hogy lelke vérez.

Hagytad, hogy hercegnő legyek,
Hagytad, hogy megszeresselek,
Hagytam, hogy közelebb lépjél,
Hagytam, hogy elhiggyek mindent, amit összeszedtél…

Szélcsend van, a nap se süt le már…
Nincsen több meleg nyár.
Az utca csendes… alszik a város.
Egymagam állok a félhomályban…

Tudod… Soha nem bántam meg, hogy megszerettelek,
Pedig felbolygattad az egész életemet.
S most sárgulnak a falevelek,
És el kell engedjelek…

Tóth Kinga,
Ady Endre Elméleti Líceum,
10. E osztály